2015. július 31., péntek

" Kérlek mondj igent " 1 Évad. Befejező Rész.






Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap.
Szerettem? Nem tudom. De nélküle nincs semmi értelme, semminek. De a  való élet, megy tovább.
És idővel a veszteség elhalványul majd, beépül a mindennapi életembe, és néhány év múlva, talán azon kapom magam, hogy tulajdonképpen rendben vagyok. Megváltozott minden ugyan, de még mindig hallom a  hangját, még mindig előttem van a mosolya, még mindig mindennap gondolok rá.
Egy hónap! Kimondani is szörnyű, hogy kerek egy hónapja hagyott itt engem. A lelkiismeret furdalás, amit éreztem a halála miatt, a mai napig üldöz.
A barátaim, a családom és Castiel minden nap, próbáltak kirángatni az önmarcangolásomból. Talán ők voltak a mozgatórugói annak, hogy ne essek szét teljesen. De legfőképp Castiel. Megértett, támogatott, segített rajtam. Az ő közelsége jelentette számomra a kiutat, a fájdalomból.
A karácsony, a szilveszter, mind elrepültek felettünk, de senki nem foglalkozott vele. A halála után, hogyan is tudtuk volna megünnepelni a szeretet ünnepét? Amikor valaki, akit annyira szerettünk, nincs többé jelen az életünkben. Mindannyian kaptunk tőle valamit, egy álmot, egy emléket, és egy kis bátorságot. Többet jelentett számunkra, mint ő azt valaha is gondolta volna.

A hó még mindig fehéren lepte el a tájat. A parkban gyerekek szánkóztak, hógolyóztak. Az emberek boldogan sétáltak, a még nyitva álló Karácsonyi vásárokon. Forralt borral a kezükben nevetgéltek.
Minden olyan normálisnak tűnt. Csak éppen bennem volt egy nagy űr, ami lassan akart csak eltűnni.
Ráérősen sétáltam le a pár házzal lejeb. Megálltam az ajtó előtt, de mielőtt csengethettem volna, Caroline tárta ki az ajtót mosolyogva.
- Szia Édesem - ölelt át szorosan. - Jobban vagy? - húzódott el tőlem, aggódó tekintettel.
Magamra erőltettem egy áll mosolyt, majd beléptem a házba. Lecsúsztattam a lábamról a csizmát, s  levettem a kabátom.
Kedvesen invitált be Car a nappaliba, ahol apa ült a kanapén, egy újsággal a kezében.
Most már természetes mosollyal az arcomon sétáltam hozzá, kikaptam a kezéből az újságot, és megöleltem.
Nevetve szorított magához, amíg már alig kaptam levegőt.
- Már ide is költözöl? Akárhányszor jövök, te ugyan itt ülsz. Vagy ideragadt a feneked? - próbáltam viccelődni.
Car nevetve ült le Apa mellé, aki átkarolta a vállát.
- Én is ezen gondolkodtam - nevetett fel a nő.  - Többet van itt, mint otthon. Mondjuk nem mintha bánnám.
- Nem is tudom ki az, aki mindig maradásra bír - bökte meg az arcát játékosan Carnek Apa.
Amikor bejelentették, hogy ők együtt vannak, meglepődtem. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valaha is egy párt fognak alkotni. De mindenkinek kijár a boldogság. Ahogy nekik is. Ha Apa, Caroline mellett boldog, annak én csak örülök.
- Bella ébren van? - törtem meg az idilli pillanatot, mert éppen puszilgatták egymást.
- Persze, nemrég vittem be neki az ebédet. Castiel miért nem jött veled? - fordult felém Car.
- Nickel és Kollal elment valahová. Azt mondta majd hív, ha végeztek - álltam fel a kanapéról. - Akkor megnézem a kedvenc sógornőm - intettem neki, és Bella szobájába indultam.
Bekukucskáltam az ajtón, az ágyban pihent, valamit nézett a tévében.
Amint észrevett, mosolyra húzta a száját, majd intett.
Bekucorodtam mellé az ágyba, és nyakig betakaróztunk.
- Hogy vagy? - fordítottam a fejem felé.
- Napról napra jobban. Egy kicsit fáj még a seb, de már nem vészes! - mosolygott.
- És az én gyönyörű hercegnőm? - raktam a fejem a hasára nevetve.
- Lehet királyfi lesz, ne éld bele magad, hogy lány lesz - mosolygott.
- Pedig annak kell lennie, és kész! - vágtam be a durcát. - Csak képzeld el, rózsaszín szobát csinálunk neki, rózsaszín kiságy, ugyan olyan ruhák, a babakocsi is olyan színű lesz. Csillogó kis fülbevalót veszünk neki. Egy igazi hercegnő lesz! - álmodoztam Bella hasán feküdve.
- Én nem vagyok az a rózsaszín típus - nevette el magát. - De szólok a tesómnak, hogy hozzon neked össze egy kislányt, akkor kiélheted a vágyaid.
- Nem is rossz ötlet! - gondolkoztam el. - Csak vicceltem. Nem állok készen még egy gyerekre. Szerintem Castiel se. De a tesóm igen. Nagyon boldognak látszik, csak a miatt szomorú, hogy nem laksz velünk - biggyesztettem le az ajkaim.
- Amint jobban leszek, visszamegyek. De anya segítsége kell, hogy rendbe jöjjek. Amúgy is, mondtam neki, hogy jöjjön velem - mondta kicsit mérgesen.
- Nem tudom az okát, hogy miért nem jött.
- Ugyan olyan a kapcsolatotok még mindig, igaz?
- Igen - fordítottam el a fejem.  - Nem megy még. Időre van szükségem. Annyi mindent kellene átbeszélnünk, de azok a témák, csak régi sebeket tépnének fel.
- Drágám! Noah már elment. És biztos vagyok benne, ha tudná, hogy még mindig nem békültél ki Nickkel, nagyon mérges lenne.
- Én is tudom. De nem olyan könnyű elengedni a múltat - fordultam vissza hozzá.
- Elhiszem - söpört ki egy tincset a szemeim közül. - De tovább kell haladnunk, bármennyire is nehéz. Castiel melletted maradt, vele előre tekinthetsz a jövődbe.
- Azt is teszem. Ha ő nem lenne, már rég becsavarodtam volna. Mindent megtesz értem. Velem van, megnevetett, minden nap szerelmet vall nekem, ami boldoggá tesz - mosolyodtam el. - Bár néha úgy érzem, ez egy feladat számára, vagy nem is tudom. Mintha megakarna óvni attól, hogy emlékezzek.
- Jól is teszi. Persze emlékezz a múltra, mert azt nem szabad elfelejtened, de ne tedd egyfolytában. Néha gondolj vissza rá, de ennyi, semmi több.
- Értem - feleltem halkan.
- Dehogy érted - csapott a homlokomra. - Ahh inkább meghagyom Castielnek azt az örömöt, hogy felvilágosít.
- Nem kell! Már fel vagyok! - kacagtam.
- Nem arra értem, te buta - kacagott ő is. - Piszkos a fantáziád.
- Nem tehetek róla! Castiel a párom, sok perverzség ragadt rám - nevettem, majd éreztem, hogy a zsebemben rezeg a telefonom.
Kol volt, miszerint szeretne találkozni velem a parkban, 10 perc múlva.
- Kol látni akar engem! - néztem meglepetten Bellára.
- De miért, nem mondta?
- Nem. Csak, hogy 10 perc múlva a parkban - keltem ki az ágyból.  - Kíváncsi vagyok.
- Majd hívj fel. Tudni akarom én is, mit akar.
- Első dolgom lesz. Na szia! - nyomtam egy puszit az arcára. - Neked is kicsi Sophie - simogattam meg a hasát.
Bella csak a fejét ingatva visszadőlt az ágyban, majd ismét a tévét bűvölte.
Elköszöntem Apáéktól is, és siettem a parkba. Valószínű, sejthette, hogy még mindig Bellánál vagyok, azért írt csak 10 percet.
Már a park bejáratánál kiszúrtam a  fekete haját. A pad támláján ült, kezébe egy borítékot szorongatott.
- Szia Husi - ültem fel Kol mellé.
- Hercegnőm - ölelt át egy puszival kísérve.
- Mi volt olyan sürgős? - kérdeztem rá nézve.
- Huhh sok dologról, akarok veled beszélni. A fiúkkal már megbeszéltem, de veled is meg kellene - kezdte zavarodottan.
- Kol, baj van? - érintettem meg a vállát.
- Kezdem az elején, oké? - emelte a tekintetét rám, amire én csak bólogattam.  - Szóval, arra a döntésre jutottam, hogy nem szeretnék visszamenni Amerikába. Sokkal több barátot, és élményt szereztem itt az elmúlt pár hónapba, mint otthon egész éltem során. Szeretném, ha a közeletekben maradhatnék, szeretnék itt munkát vállalni.
- Te barom! Mindenki örülne neki, ha maradnál, főleg én - öleltem át, amit viszonzott.
- Van még egy dolog. Ezt még Noah, temetése után akartam neked odaadni, de nem mertem. Annyira szarul voltál, hogy féltem valami történik veled - nyújtotta felém a borítékot.
- Mi ez?
- Amikor összejöttetek, akkor írta ezt a levelet. Azt mondta, ha bármi is történik vele, adjam oda neked. Mintha már akkor is tudta volna, hogy mi fog történni - hajtotta le a fejét szomorúan.
- Itt maradsz velem amíg elolvasom? - tettem fel neki a kérdést remegő hanggal.
Biztatóan megfogta a kezem, és bólintott.
Pár pillanatig, csak néztem a borítékot, majd felnyitottam.
Megismertem az írását, de mintha egy kicsit más lett volna. Mintha remegett volna a keze, amikor írta a sorokat. Talán igaza volt Kolnak, már akkor sejtette, a halálát.


Reina! 

Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem vagyok melletted. Valószínűleg elbuktam, mint a védelmeződ, de te életben maradtál. Amikor ezeket a sorokat írom, még a kapcsolatunk elején járunk. De már most érzem, hogy felejthetetlen időszaknak nézek elébe. Minden vágyam az volt, hogy melletted lehessek, és boldognak láthassalak a  karjaimban, a szeretetemben, s a világomban tudhassalak. Sosem mertem őszintén, teljes szívemből beszélni neked az érzéseimről.  
Minden, amit szeretek magamban, az az érzés, amit irántad érzek. Sok évet pazaroltam el azzal, hogy csak néztelek, és a barátságomat kínáltam fel neked. Pedig már akkor tudtam, hogy te leszel az első, és utolsó szerelmem. 
Tudom, hogy most szenvedsz, amiért nem vagyok már melletted. Tudom, hogy szeretsz engem, és fáj amiért meghaltam. De ez a tény nagyon szomorúvá tesz engem. Nem akarom, hogy bánkódj. 
Neked tovább kell élned az életed, miután én meghaltam. Találnod kell valaki mást, szerelembe esni, és boldognak lenni. Ehhez pedig, minél hamarabb el kell engedned engem. 
Sajnálom! Sajnálom amiért nem lehetek veled. 
Vigyázz magadra kérlek! 
Ne ejts több könnycseppet miattam! 
Egy utolsó kérésem van, amit teljesítened kell! 
FELEJTS EL! Hogy ne kelljen aggódnom miattad. Ha ezt megteszed, akkor nyugodtan térhetek át a másvilágra.
Mostantól fogva, el kell eresztenem a kezed.
Ég veled! Szeretlek most, és mindörökké! 
Noah

Sírni akartam, legszívesebben ezer és ezer könnycseppet hullattam volna. De akkor máris megtagadtam volna a kérését. Amikor legutoljára kaptam egy búcsúlevelet, nem hallgattam a kérésre, majd sötétségbe taszítottam magam. Ezért ezt most nem tehettem meg. Az utolsó dolog, amit tehetek érte, hogy beteljesítem az kéréseit, fájó, és nehéz szívvel.
Az arcom a levélbe temettem, próbáltam mély levegőket venni, ezzel visszatartva a sírásom.
- Nem fogok sírni Noah. Megígérem. Nem fogok semmi olyat tenni, amiért te szomorú lennél - suttogtam miközben arcomba nyomtam a lapot. - El foglak felejteni. Biztos időbe fog telni, most azonnal nem leszek rá képes, de nem fogok örökké bánkódni. El foglak felejteni, és boldog leszek. Mindent elfogok követni azért, hogy fentről boldognak láss - vettem el a lapot az arcom elől, majd az égre tekintettem.
Esküszöm, hogy mindent megfogok tenni azért, hogy békében nyugodhass.
Kol ölelése ébresztett fel az elmélkedésemből. Szorosan simultam a karjaiba, amik védelmezően öleltek. Nem maradt már más, csak az előre tekintés. Ami nehéz lesz, de együtt megtudjuk tenni.
- Annyira hülye, hogy ilyeneket kér tőled - nézett rám könnyes szemekkel. - Hogy lehetne őt elfelejteni?
Nem kell teljesen elfelejtened, a szívedben tovább élhet - feleltem halkan. - Mindig velünk lesz, itt bent - érintettem meg a szívénél a mellkasát.  - De nem sírunk, nem bánkódunk, mert együtt indulunk el egy új ösvényen. Úgyhogy - ugrottam le a padról, Kol felé emelve a kezem. - Velem tartasz Kol? Nézel velem együtt szembe a jövővel?
Letörölte a könnycseppeket az arcáról, és nevetve elfogadta a kezem.
- Igen! Együtt mindenre képesek vagyunk - mosolygott.
- Figyelj - indultunk el lassan. - Mielőtt hazamegyünk, elszeretnék menni valahová.
- Hová? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Megteszem az első lépést, a régi Reina felé. Elkísérsz? - mosolyogtam fel rá.
- Naná! Már alig várom, hogy újra a régi Hercegnőm álljon előttem!
 Összekulcsoltuk ujjaink, lassan, vidáman folytattuk az utunk.
Megértettem, elfogadtam. Noah, megígérem neked, hogy boldog leszek, nevetni fogok minden áldott nap, visszahozom azt a lányt, akit régen ismertél.




                                                                     Castiel


Nehéz időszakon vagyunk túl, talán mindannyian. Nem volt semmi érzelmi kötődésem a fiúhoz, se barátok, se ellenségek nem voltunk. De valamiért, engem is elszomorított a halála.
Sohasem fogom elfelejteni Kol arcát, amikor közölte velem, hogy Noah nem jutott ki a házból.
Próbáltam mindent megtenni, hogy Reina ne őrlődjön annyit a dolgokon. Noah megkért arra, hogy tegyem boldoggá, bár ezt mondania sem kellett volna, mert magamtól is megteszem. De, így még jobban törekszem a szerelmem kimutatására.
Nickkel hazafelé tartottunk, sok elintézni valónk akadt mostanában.
A zenei karrierünk is felfelé ívelt, amitől roppant boldog voltam. Reina debütálása hatalmas siker volt, amit ujjongva fogadtak Takumával. Talán egy életre szóló szerződést kötöttek ők ketten, mert minden egyes új számon, együtt dolgoznak. Hallani sem akarnak arról, hogy különváljanak.
A hónapok teltek, és egyre boldogabb voltam. Oldalamon a legcsodálatosabb lánnyal a világon, hátam mögött pedig egy tökéletes zenekarral. Reinával eldöntöttük, hogy nem fejezzük be az iskolát nappali diák ként. Különleges engedéllyel, csak a szintzáró vizsgákon kellett jelen lennünk.
Mindenünk csak  kettőnkön, és a karrierünk körül forgott. Kemény hónapokat tudhatunk magunk mögött. Sokszor kellett különválnunk a koncertek miatt, de mindig hűségesen vártunk egymásra. Senki nem tudja megingatni a szerelmem felé.

Forró nyár eleji napot élünk most. Az utolsó itt töltött napunkat.
A barátainkra sem jutott elég időnk, de úgy gondoltuk, hogy ma bepótoljuk a hiányosságunkat. Reina és Nick, mindenkit meghívott egy kerti partyra.
Az ágyunkon feküdtem, néztem a készülődő lányt. Mérgelődve dobálta ki a ruhákat a szekrényből. Nem értem a nőket, hogy miért kell ennyire nagy ügyet csinálni az öltözködésből. De nem is említem neki, mert úgyis azt mondaná, hogy én ezt nem érthetem, mert férfi vagyok.
Mikor végre megtalálta a megfelelő ruhát, ledobta mellém az ágyra. Mosolyogva forgattam a fejem arra amerre ment, és csodáltam a szexi fehérneműjét. A fantáziám beindult, majd megragadtam a karját, amikor elakart menni mellettem.
Huncut mosollyal az ajkaimon tepertem le az ágyra, majd fölé másztam.
Pimasz mosolyt vett fel, próbált lelökni magáról.
- Mennünk kell lassan. A többiek itt lesznek nemsokára - nézett a szemeimbe.
- Ugyan Boszi - túrtam bele szőke hajába. - Gyors leszek! Meg amúgy is, te tehetsz róla, hogy megkívántalak. Ha nem illegeted magad ebben a csodás fehérneműben előttem, akkor megmenekülhettél volna, de most már - szorítottam vigyorogva a kajait a feje fölé.
Lassan lehajoltam az ajkaihoz egy szenvedélyes csókért. Ajkaink szinte azonnal szinkronban mozogtak. Elengedtem kezeit, amikkel azonnal a hajamba túrt. Ujjaimat végighúztam  a mellkasán, a mellénél megállva. Óvatosan bebújtattam az ujjaim az anyag mögé, gyengéden simogatva bimbóit. Amint megérezte hideg ujjaim, belenyögött a csókunkba, ami engem még jobban feltüzelt. Kezei a gerincem mentén simogattak, míg az én ajkaim a nyakát szívogatták.
Megszakítottam a csókunkat, majd megszabadultam a felsőmtől. Amint végignézett felsőtestemen az ajkaiba harapott. Vadul birtokba vettem a száját, épp annyira engedtem el, hogy levegőhöz jusson. Kezeit levitte a férfiasságomhoz, s próbálta kiszabadítani a nadrág fogságából. Egyetlen egy percre sem engedtem el a száját. Ledobtam magamról az időközben kigombolt ruhaneműt. Ujjai a bokszerem alá csúsztak, amitől megfeszült a testem, amint hozzáért. Csókokkal borítottam el mellkasát, utána szép lassan kibujtattam melleit a melltartóból.
- Reina! Megjöttek Rosáék! - vágódott ki hirtelen az ajtó, Nick ereje által.
Magamra húztam az első dolgot, ami a kezeim köré került, egy kisebb takaró volt. Reina az ágyra dobott ruháját kapta a teste elé.
- Mi a jó büdös francért kell mindig ránk nyitnod? Talán ennyire érdekel a húgod szexuális élete?  - kiabálta Reina szinte már piros fejjel, a lefagyott Nicnek. A fiú megrázta a fejét, majd elvigyorodott.
- Akaratomon kívül is, óvlak egy esetleges teherbe eséstől - röhögte el magát.
Rám nézett, és együtt röhögtünk tovább.
- Tünj el. Most! Rosának meg mond meg, mindjárt lemegyünk - utasította az ajtóra mutatva.
Amint kilépet Nick, durcásan összevonta a karjait.
- Ne dühöngj már Bébi - nyomtam egy csókot az ajkaira. - Holnaptól senki nem fog ránk nyitni.
- Alig várom már - mosolyodott el, majd felpattant az ágyról.
Bementem a fürdőbe lenyugtatni magam, egy hideg zuhany segítségével. Mire végeztem, Reina is fel volt már öltözve. Magamra kapkodtam a ruháim, kéz a kézben ballagtunk le a kertbe.
Szinte már mindenki itt volt, aki számított. Kol és Jessica, Takuma, Rosa, Lys, Alexy meg a csaja. Nem tudom mi a neve, annyira nem is izgat. Anya és Angel, Agathával tevékenykedtek a konyhában. Nick, Eren és Amber pedig Bella körül ugrált. Asszem már csak Kimre és Tylerre vártunk.
- Na befejeztétek a hancúrozást? - röhögött felém Lys.
- Vicces vagy - ejtettem egy gúnyos mosolyt felé.
- Nyugi haver - karolt át. - Már hozzászokhattál volna, hogy ebben a házban, csak késő éjjel lehet szexuális életet élni.
- Lysander - csapott a hátára Reina dühösen. - Nem unjátok még? Csak felejtsük el! - fogta meg a karom a lány, Bella felé húzva engem.
- Én kis Sophie-m - simogatta meg a nővérem hasát mosolyogva. - Már csak pár nap, és látlak.
- Reina, megmondtam, nem lesz Sophie - nézett le rá a székben ülő Nővérem, az előtte guggoló Reinára.
- Összeakarsz törni lelkileg? Miért? - biggyesztette le ajkait.  - Ez a legszebb név a világon.
- Számodra. Nekem nem! Amúgy meg, a baba nevét a szülőknek kell eldönteni. Nem neked.
- Ez szíven ütött - kapaszkodott a karomba nevetve. - De egy apró közöm van hozzá, az én DNS-em is benne van a babába. Gondolj csak bele, ugyan abból a spermából lettünk Nickkel. Így lehet engem is venni, az egyik szülőjének.
- Te bolond vagy - kezdtünk egyszerre kacagni mind.
- Castiel, jobb ha csinálsz ennek a nőnek is egy gyereket, mert kezd elborulni az elméje - mutatott Amber Reinára, aki már megint Bella pocakját simogatta.
- Majd meglátjuk! Időnk van még, nem tervezek semmit. Ha jön jön, ha nem, akkor várunk - húztam magam mellé Reinát,s megcsókoltam.
Nem vagyok egy nagy társasági ember, de nagyon jól éreztem magam velük. Olyanok voltunk, mint a gyerekek, pedig már lassan felnövünk mind. Visszagondolva az elmúlt két évre, életem legcsodálatosabb és legszörnyűbb évei voltak. De a barátságok, amik Reina és Nick érkezése után kötöttek, törhetetlenek lettek. Ez a csapat együtt marad, bármi is történjék.


                                                           
                                                                      Reina


A fiúk vállalták a húsok grillezését. Mi lányok, addig megterítettünk. Időközben befutott Kim és Tyler is.
Az egész délután jól telt, nevettünk, régi sztorikat meséltünk. Olyan természetesnek tűnt minden, mintha sosem történt volna velünk semmi rossz.
Este felé a banda szétszéledni látszódott. Rosát és Lyst, kísértük ki utoljára Castiellel.
Még mielőtt elindultak volna, Rosa félrehívott valami nagyon fontos dolog miatt.
- Történt valami? - kérdeztem aggódva.
- Semmi, ne ijedj meg. Csak annyit akartam mondani, hogy hiányozni fogsz - ölelt át szorosan.
- Visszajövünk. Minden szintzáró vizsgán itt leszünk. Együtt fogunk elballagni. Ezt megígérhetem - toltam el magamtól, és megsimogattam az arcát.
- Hoztam neked valamit - kezdett el matatni a táskájában. - Szeretném, ha ez emlékeztetne téged, rám! - tett a kezeim közé egy fél szívű medállal ellátott nyakláncot.
Kisebb örömkönnyek gyűltek a szemembe, boldogan karoltam át a barátnőm.
- Köszönöm. Mindig itt lesz a nyakamban! - csatoltam fel.
- A másik fele nálam van, így együtt lehetünk gondolatban - mosolygott.
- Minden nap foglak hívni, ott a Skype, az email- ek. Nem foglak elhanyagolni - szorítottam meg két oldalról a karját.
- Tudom, hogy így lesz! - fojtott meg ismét az ölelésével, majd visszamentünk a fiúkhoz.
Hosszú ölelkezés árán Lystől is elbúcsúztam. Cassel addig figyeltük a távolodó alakjukat, amíg teljesen el nem tűntek.
- Nincs kedved sétálni egyet? - húzott magához mosolyogva.  - Az év ezen szakaszában, rengeted hullócsillagot lehet látni éjjelente.
- Nocsak! Tudtommal te nem szereted a nyálas dolgokat - nevettem a szemeibe nézve.
- Nem is szeretem, de tudom, hogy te igen. Gyere, csak egyszer ajánlom fel - csúsztatta a derekamról a kezeit a csuklómra, és elindultunk.
Hosszas séta után a parton kötöttünk ki. Castiel leült a homokba, én pedig az ölébe ültem. Gyengéden átkarolta a derekam, állát a vállamra hajtotta. Igaza volt a fiúnak, minél jobban telt az idő, annál több hullócsillagot láttunk. Számtalan kívánságot elsuttogtam, és mind hozzá köthető volt.
Megfordultam a karjaiba, mosolyogva belenéztem a  két perzselő szürke szempárba. Itt a helyem mellette. Amikor próbáltam eltaszítani magamtól, amikor megtagadtam az érzéseimet felé, az volt a legnagyobb bűn, amit elkövethettem. Mert akármi is történt velünk, én még mindig töretlenül szeretem.
- Min jár a pici szőke agyad? - túrt finom a hajamba.
- A szádon gondolkoztam, hogy mennyi mindent lehetne vele csinálni - nyújtottam ki a nyelvem.
- Ne lopd a szövegem kislány - tepert le a homokba.
Ajkait az enyémekre nyomta, lassú táncba hívva a nyelveinket. Két keze közé fogta az arcom, s olyan szenvedéllyel vette birtokba az ajkaim, hogy azt hittem belehalok a csókba, a gyönyörűségbe.
Addig ízlelgettük egymást, amíg nem éreztem az esőcseppeket rajtunk. Mikor egyre jobban kezdett záporozni, összekapartuk magunkat a földről.
- Asszem mennünk kéne - mosolygott rám esőtől áztatott arccal.
Fél nézetem a mosolygó arcára, közelebb bújtam hozzá. Karjaim a nyaka köré fontam, s hagytam az esőcseppeket, hogy eláztassanak minket. Karjait átfonta a derekam köré, szorosan simulva hozzám.
Az eső még jobban rákezdett, amitől nevetésbe törtünk ki.
- Itt az idő, hogy menjünk - szólalt meg nevetve.
- Ne, ne csak még egy percet - szorítottam jobban magamhoz.
Bólintott, s forró csókban forrtunk össze. Arcunkról hullottak az esőcseppek, de nem tudtunk már törődni velük. Most már csak mi ketten voltunk, egymásnak örökre.
- Ígérd meg, hogy ez most már örökké tart! - suttogtam amikor elváltak ajkaink.
- Ígérem! - csókolt meg újra. - Tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat, de te is tudod, hogy nem vagyok egy nagy romantikus fajta - nézett rám mikor elengedett.
- Tudom. De ezért is szeretlek.
- Igazából holnap akartam megtenni, de azt hiszem ez a tökéletes alakom - térdelt le elém, s kivett a zsebéből egy apró ékszerdobozt. A szívem kihagyott pár ütemet, a levegő is nehezen jutott el a tüdőmbe. Félresöpörtem a vizes hajam a szememből, és érdeklődve néztem a vizes homokban térdelő fiúra.
- Reina Hamilton. Szeretlek! Senki más nem dobogtatta meg még a szívem ennyire, mint te. Nélküled a jövőm el sem tudom képzelni. Szeretném, ha hozzám jönnél  feleségül. Kérlek mondj igent - nyitotta ki a dobozt, majd elém tárult kettő fehér kövekkel kirakott eljegyzési gyűrű.
Könnycseppjeim sodródtak az esővel, közben mosolyogva bólintottam Castielnek.
- Igen - feleltem halkan.
Felállt velem szembe, majd lassan az ujjamra húzta a gyűrűt. Kivettem a másikat is a dobozból, amit az ő ujjára húztam. Összekulcsoltuk kezeinket, és megpecsételtük szerelmünk egy csókkal.
Szerettem őt. Szeretem és szeretni is fogom örökre. Mindent amit valaha is kívántam, most megkaptam. Szerelem, család és boldogság.
Nem érdekel már többé a múlt, csak a jövő, amit Castiellel tölthetek. Többet pedig nem akarok, csak az ő szerelmét egy életen át.




   
                                                                       Kol



Összeszorult a szívem, amikor a karjaimba zártam Reinát. Annyira hozzám nőt az elmúlt egy év alatt. Olyan mintha a kishúgom lenne, akit most elveszítek. Tudom, hogy visszafog jönni, de már megszoktam, hogy nap mint nap láthatom.
- Jajj Kol, ne már. Ne vágj ilyen fejet. Még Nick sem ilyen szomorú, amiért elköltözünk - fogta meg a kezem mosolyogva Reina.
Castiellel épp a bőröndöket pakolta be a kocsiba, egy hosszú utazásra készülve.
- Na hogy mondhatsz ilyet! Igenis hiányozni fogsz - ölelte át a húgát Nick. - Te meg ne bömbölj már itt! Úgyis hazajönnek majd,  amikor megszületik a lányom ! - csapott rá a vállamra.
- Tudom, de olyan szomorú - kezdtem el viccből nyafogni. - Castiel, nem viheted sehová a Hercegnőm!
A fiú csak rám nézett, és elröhögte magát. Ezt megjegyeztem.
- Vigyázzatok magatokra fiúk. Szeretlek mindkettőtöket  - ölelt át minket Reina. - Te vigyázz Bellára, te pedig Jessicára - mutogatott ránk.
Szavak nem jöttek a torkunkra, csak bólogattunk. Összeborzolta még a hajunk, intett egyet, és már szállt is be az autóba.
Egymásra támaszkodva figyeltük, az egyre távolodó autót. Nick a könnyeit törölgette mellettem, amire hangos nevetéssel reagáltam.
- Te is sírtál majdnem - lökte meg a vállam.
- Ott a majdnem - röhögtem.  - Nyugi. Jól lesz a húgod. Szeretik egymást. De kell nekik egy kis változás.
- Tudom, hogy jól lesz. Bízom Castielben. Boldoggá fogja tenni a testvérem, efelől semmi kétségem - nézett abba az irányba amerre mentek. - De hiányozni fog. 19 évet töltöttünk együtt. Furcsa lesz, hogy mostantól, mindkettőnknek meglesz a családja. Eddig, csak mi ketten voltunk egymásnak.
- Egyszer mindenki felnő. Neked családod lesz Bellával. Reina pedig Castiel menyasszonya lett. Az életnek ez a helyes rendje - veregettem vállon.  - Most van egy kis dolgom. Utána segítek a babaszobát berendezni, oké?
- Persze menj csak - intett, majd elindult a házba.
Beültem az autóba, bekapcsoltam a lejátszóba egy pörgősebb számot. Nehéz beszélgetés vár rám, amihez most jelenleg semmi kedvem nem volt. Megbonyolította az életem azzal, hogy ezt a titkot rám bízta. Ellenkeztem, de nem hagyhattam figyelmen kívül az érzéseit.
Lassan leparkoltam le a háznál, zsebre dugott kézzel ballagtam az ajtó felé. Kihalásztam a kulcsom, beleraktam a zárba, majd beléptem.
Jessica a földszinten olvasott. Mosolyogva mentem a háta mögé, átöleltem, mire felnézett rám. Apró csókot leheltem az ajkaira.
- Ébren van? - kérdeztem miután elengedtem.
- Igen. Az előbb voltam fent nála, de azt kérte, hogy hagyjam magára - felelte szomorúan.
- Beszélnem kell vele - indultam fel az emeletre.
Gondolkozva haladtam végig a folyosón. Ő kért meg, hogy számoljak be mindenről, ami történik. Eszem ágában sem volt segíteni neki ebben, de az a gyenge szívem megadta magát neki.
Nagyot sóhajtottam az ajtaja előtt. Be kell mennem, és közölnöm kell vele a híreket. De hogyan mondjam el?  Hogy mondjam el neki, hogy nem maradt már senki neki?
- Miért pont velem történik ez? Miért pont nekem kell tönkretennem őt? - döntöttem a fejem az ajtónak.
Annyi mindenen mentem keresztül, sok mindent éltem át. Elvesztettem a családom, a barátaim, és a legjobb barátom. A barátomat, aki az emlékeimben él. Ő már meghalt. Ami maradt belőle, az a színtiszta fájdalom.
Megmarkoltam a kilincset, és kinyitottam az ajtót. Halkan léptem be a sötét szobába, nem megzavarva őt...




                                                               Sziasztok :)

Hosszú hónapok után, sajnos elérkeztünk a végére, a történetnek. A szívemhez nőt Castiel&Reina sztorija. Ezért is fogom folytatni, majd később egy második évaddal. De jelenleg, egy kis pihenésre van szükségem, hogy áttudjam gondolni, mit hozhatnék még ki ebből a történetből. 
Eltűnni teljesen nem fogok, már kiírtam korában, elkezdtem egy új blogot, aminek a linkjét itt is megtaláljátok. Akiknek tetszett az írásom, és szeretnének még olvasni tőlem több történetet, azok  ott megtalálnak. Most az a blog lesz az elsődleges, oda hozom a részeket folyamatosan. 
Nem tudom mikor állok neki, Az Életem Játékai folytatásának, eddig úgy terveztem, hogy Augusztus vége fele. De nálam sosem lehet tudni, ha elkap az ihlet, akkor nekivágok. 
Örülök, hogy velem tartottatok hónapokon át, és sok kedves, biztató megjegyzést küldtetek felém. Köszönöm a 28 rendszeres olvasónak, remélem lesztek többen is :D 
Hamarosan találkozunk, addig is jók legyetek :D Bárkinek bármi kérdése van a blogokkal kapcsolatban, a Facebookon megtalál :D
Minden jót! 

Sofiaa :D ^^

2015. július 29., szerda

" Mondd, hogy nem igaz "




                   
  "  Mondd kérlek, hogy álmodom. Álmodni akarom, mert amint felébredek. A fájdalom elfog tűnni. De, ha ez a valóság, akkor számomra nincs többé menekülés. " 





                                                                   Noah



Őrült módjára trappoltam ki a kocsihoz. Teljes mértékben magamat hibáztattam azért, amiért Rayen eltudta kapni Reinát. Nem figyeltem rá eléggé, hagytam az érzéseimet felülkerekedni magamon, ami miatt nem tudtam végezni a munkám. Sosem lett volna szabad magára hagynom, ha valami baja esett, azt nem bocsájtom meg magamnak. Inkább szenvedjek én, verjenek meg engem, oltsák ki az éltem, de ő éljen, és legyen boldog.
Egyetlen szerencsém volt, hogy még az érzelmi kálváriánk előtt, bebiztosítottam magam egy tervvel, ha bármi balul sülne el.
Dühtől eltorzulva indítottam be a kocsit, és egy jól ismert helyre vezettem.
Kivágódtam a kocsiból, majd a ház ajtaja elé siettem. Szinte ráfeküdtem a csengőre, de nem nyitott ajtót senki. Gondolataim már azon forogtak, hogy be kellene rúgnom az ajtót, mert tudom, hogy itthon van.
A lábamat lendítettem volna tettem végre hajtásához, amikor kómás fejjel ajtót nyitott.
- Mi van? Beakarod törni az ajtót? - értetlenkedett a tarkóját vakarva.
- Takuma, fogd be! Reinát elrabolták - mondtam neki idegesen.
 A fiú szemei hirtelen kipattantak, majd gyors beinvitált a házba.
Ismertem őt, már elég régóta. Senki soha nem tudott arról, hogy mi társak vagyunk. Ő valójában producer és zenész, de egy véletlen folytán mellém került.
Az ő apja is, a Davis család maffia ágához tartozik. Takuma sosem vett részt azokban az ügyletekben, de amikor Reina közelébe került, megkértem, hogy szép lassan kerüljön közelebb az apjához. Segítve ezzel nekem, ha bármi történne.
- Tudod hol tartózkodik most az apád? - fordultam felé.
- Napok óta nem láttam, valamire nagyon készültek. Próbáltam információkat kicsalni belőle, de nem bízik még meg teljesen bennem - húzta keserű mosolyra a száját.
- Minél hamarabb meg kell találnunk Reinát. Az apja bármelyik pillanatban megölheti. Tanácstalan vagyok, nem tudom, hol kereshetném - kezdtem el járkálni.
- Nekem van egy sejtésem. Van itt, az én nevemen egy elhagyatott kis raktár épület. Addig nem is tudtam a létezésről, amíg valamelyik nap apám, alá nem íratott velem valami papírt a házról. Tuti, hogy ott vannak - kezdett el gyorsan öltözködni.
- Nincs időnk gondolkozni, menjünk nézzük meg. Minden perc számít - indultam ki az ajtón.
 Takuma rohant utánam, és ő is beült az autóba. Dobtam egy SMS-t a rendőrfőnöknek a helyzetről, és csatoltam a címet is neki.
Senkitől nem zavartatva tapostam bele a gázba. Pont most nem érdekelt, hogy mennyivel megyek, csak az, hogy minél hamarabb biztonságban tudhassam Reinát.
Az épülettől nem messze parkoltam le, takarásba helyezve az autót. Halkan, és óvatosan próbáltunk meg közeledni. 2 fegyveres őr állt az ajtóban, valamint a kertben sétált még egy.
Törtem a fejem, hogy miként juthatnánk be.
- Én bemegyek -nézett rám Takuma.
- És hogyan tervezed? - néztem rá értetlenkedve.
- Ismerem azt a két őrt. Apámat hozom fel indoknak, biztos vagyok benne, hogy beengednek - húzta fel a pisztolyát, s a háta mögé rakta a farmerjába.
Hagytam, nem volt jobb tervünk. A rendőrség még sehol sem volt, s Kol sem volt velem. Nem tudtam másra hagyatkozni, mint rá.
A két fickó először vacillált azon, hogy beengedjék. Az egyik telefonon beszélt valakivel, majd szabad utat engedtek a fiúnak.



                                                                            Takuma



Gombóccal a torkomban léptem be az épületben. Ez az első komoly megmérettetés számomra. Sokszor gondoltam arra, hogy visszakozok Noah felkérése ellen, de minél jobban megismertem Reinát, annál jobban védelmezni akartam én is. Én is tudom  milyen egy gyűlölettel teli apával felnőni. Aki ver, és megaláz mindenki előtt. Ez a lány pedig nem érdemli meg a szenvedést.
Sötét folyosón haladtam végig, amikor egy alak tűnt fel a szemeim előtt.
- Mit keresel itt fiam? - kérdezte összevont szemöldökkel.
- Beszélnem kell veled Apa - feleltem a legridegebb hangnememben.
- Miről lenne szó?
- Kellene egy kis segítség. Van valaki, akit el kellene tüntetni az utamból. Túlságosan is megnehezíti a karrierem - hazudtam egy szemrebbenés nélkül.
Apám gonosz mosolyra húzta a állát, majd elém állt, s elismerően vállon veregetett.
- Tudtam, hogy egyszer rá fogsz jönni, hogy nélkülem nem fogsz boldogulni - intett a fejével előre, és elindult.
Követtem a lépéseit, és közben körülnéztem mindenhol a fejemmel ahol tudtam. Az egész épület szinte két folyosóból állt, rengeteg mellék teremmel. Kis rácsok voltak az ajtókon, amiken próbáltam benézni úgy, hogy apám ne vegye észre.
Sosem gondoltam volna, hogy ekkora szerencsém lesz. Amint bepillantottam az egyik ajtón félszemmel, Castielt láttam meg járkálni. Vigyorogva húztam vissza a fejem, s próbáltam memorizálni a megfelelő ajtót.
Apám bevezetett az egyik mellék terembe, ahol két másik férfi ült egy asztalnál, nagyon belemélyedve egy beszélgetésbe. Az egyik fickót felismertem, apám munkaadója volt. Mr. Davis. A másik pedig kizárásos alapon csak Renia apja lehetett.
Tekintetüket rám emelték, én meg egy bólintással köszöntem nekik.
- Áhh Takuma - nézett rám Mr. Davis. - Rég láttalak fiam. Csak nem bajban vagy? - kérdezte gúnyosan.
- Úgy is lehetne mondani - húztam el a számat, és zsebre dugtam a kezeim.
- Rayen, hagy mutassam be a fiam - lökött apám, az időközben az asztaltól felállt férfitól.
- Te vagy a dalos pacsirta? - nézett elsötétült szemekkel rám. - Mi járatban itt? Elvileg senki nem tud erről a helyről.
- Mivel az enyém ez a kóceráj, tudtam a címet - vontam vállat.
Próbáltam minél higgadtabb maradni, de a szívem őrült ritmusban járt.
- A fiam valakit megakar leckéztetni, vagy eltüntetni a föld színéről. Ezért jött hozzám - hajolt meg apám a fickó előtt.
Milyen szánalmas egy ember. Itt hajlong egy elmebeteg embernek.
- Akkor segíts neki, de utána mennie kell. Dolgunk van! - nézett rá lekezelően, és visszaült az asztalhoz.
Vetettem még felé egy utolsó pillantást, és az apám után indultam, aki kiindult a teremből. Bevitt egy másik helységbe, ami teljesen üres volt.
- Itt beszélhetünk nyugodtan. Szóval - emelte a tekintetét rám.
Előhalásztam a telefonom, a képek között kerestem valakit, akit be tudtam volna állítani az ellenségemnek. Kol és Jessica közös képén akadt meg a szemem, amit nemrég csináltam az egyik ebéd közben.
Apám kezébe nyomtam a telefont, aki vigyorogva bámulta a képernyőt.
- Értem már. Szerelmi háborúban állsz - villantotta a fogsorát felém.
- Mondhatjuk. A lényeg, hogy ennek a fiúnak el kell tűnnie. Értve vagyok? - álltam elé magabiztosan.
Tudtam, hogy Kolnak nem lesz semmi baja, mert amint megérkezik a rendőrség, az egész banda a rács mögött fogja már tölteni az éjszakát.
- Vedd úgy, hogy már el is van intézve - dobta vissza a telefonom, amit visszadugtam a zsebembe.
- Kösz - intettem neki. - Kitalálok egyedül is.
- Nem gondoltad még meg magad, hogy csatlakozz hozzánk?  - állított meg az ajtóban.
- Meggondoltam, de előtte le kell zárnom pár dolgot. Utána a tiéd vagyok, ahogy óhajtottad - hazudtam a szemei közé.
Ismét váron veregetett, majd elviharzott oda, ahol Rayen volt.
Két fegyveres férfi mellett haladtam el, akik ugyan oda mentek be, ahova apám. Sietősre vettem a lépteim, lefordultam az első folyosóra, majd a jól agyamba vésődött ajtóhoz lopakodtam.



                                                                         Castiel



Lépteket hallottam az ajtó mögül. Reina a földön összekuporodva aludt. Halkan mellé osontam, és csendben felráztam.
- Mi a baj? - szólalt meg rekedtes hangon, amint kinyitotta a szemeit.
- Járkál itt valaki, itt az idő, hogy tegyek valamit - néztem a gyönyörű kék szemeibe, s lassan csókot leheltem ajkaira.
Félelem gyűlt a szemeibe, amikor elengedtem, és az ajtóhoz akartam indulni. Visszahúzott magához, szorosan átölelt. Féltet! Én is féltettem őt, de valahogy ki kell innen jutnunk, nem hagyhatom, hogy meghaljon. Akár az életem árán is megfogom védeni őt.
Gyengéden eltoltam magamtól, vetettem még egy utolsó pillantást az arcára, majd az ajtó mellé sétáltam.
Az a valaki sokáig babrált a zárral, de mikor végre sikerült kinyitnia, már ütésre lendült a karom.
Pont sikerült elvétenem az ütést, mihelyst megláttam Takuma fejét.
- Te mit keresel itt? - tettem fel a kérdést meglepetten.
- Szerintem ezt ne most beszéljük meg. Fogd Reinát és húzzunk innen - mutatott Reina felé, aki lefagyva bámulta Takumát.
Megragadtam a csuklóját, és húzni kezdtem magam után. Lopakodva haladtunk a folyosón. Takuma ment elől, mutatva az utat, mikor egy hangot fedeztünk fel a hátunk mögött.
Magam elé löktem Reinát, majd a csávó felé fordultam. Egyenesen nekem szegezte a fegyvert, közben pedig kiabált, hogy szökni akarunk.
Megindult felénk, de ekkor hirtelen egy lövés dördült el, és a férfi összeset.
Takumára kaptam a tekintetem, aki az előtte álló Noaht nézte, kezében az elsütött fegyverrel.
- Gyerünk, nincs sok időnk! - nézett ránk szigorúan.
Reina, teljesen döbbenten állt a fiú előtt, majd hirtelen megölelte. Noah nem reagált semmit az ölelésre, hanem eltolta magától, és végignézett rajta. Gondolom amikor megbizonyosodott róla, hogy jól van, megkönnyebbülten sóhajtott, majd rám emelte szemeit.
Tudtam mit akar, megfogtam ismét Reina kezeit, és abban a pillanatban ismét futásnak eredtünk.
Takuma előttünk, Noah hátunk mögül fedezett minket. Amikor kiértünk a házból, az erdő felé vettük az irányt. Noah megállított, és a  kezembe nyomott, egy pisztolyt.
- Mi... - kezdtem volna bele.
- Védd meg! Nem eshet baja - szegezte rám szigorúan szemeit.
- Anélkül is megteszem, hogy mondanád - feleltem undokan, miközben tovább haladtunk, de ő megállt.
Kérdően néztem rá, Reinát Takuma karjaiba löktem, és visszasiettem Noah elé.
- Most mi van? - kérdeztem türelmetlenül.
- Én nem megyek! Elintézem, hogy soha többé ne tudja bántani Rayen - fordult meg, s láttam ahogy reszkető kezekkel megmarkolja a pisztolyt.
- Téged választott igaz? - hallottam a hangjában a remegést.
- Igen! - vágtam rá.
- Akkor tedd boldoggá, és ne hagyd, hogy szomorkodjon. Nevettesd meg minden nap, lepd meg mindig valami széppel, esténként pedig szorosan húzd magadhoz, és bizonyítsd mennyire is szereted - a hangja elcsuklott, majd elindult.
- Mi a francért mondod ezeket? - futottam utána, s megfogtam a vállát.
- Mert lehet, hogy én nem jövök ki élve onnan. Nem akarom, hogy egy percre is szomorkodjon majd utánam, ezért tegyél meg mindent, amivel boldoggá teheted. Nem engem választott, így már csak annyit tehetek érte, hogy megvédem az életét, bármi áron - lökte le a kezem a válláról.
- Noah mi a szent szarra készülsz? - jelent meg mellettem Reina idegesen, majd a fiú elé állt.
- Menjetek már! - parancsolt ránk a fiú.
- NEM! Nélküled nem megyek sehová - jelentette ki Reina határozottan.
Noah lehajtotta a fejét, és tett egy lépést Reina felé.
- Élveztem az együtt töltött időt Reina. Soha senkit nem szeretem ennyire, mint téged. De a mi utunk mostantól szétválik. Veled van most már az a fiú, akire mindig is vártál. Változz vissza most már azzá a lánnyá, akit évekkel ezelőtt megismertem - emelte a tenyerét a zokogó Reina arcához, majd hirtelen magához rántotta, és átölelte.

Felemelte azt a kezét amiben a fegyvere volt, majd tarkón ütötte vele a lányt. Ökölbe szorult a kezem, már indultam volna agyonütni, amikor megtört tekintettel fordult felém, karjaiban a lánnyal.
- Muszáj volt. Sosem engedte volna, hogy visszamenjek - adta át a kezembe. - Vigyázz rá Castiel. Tudod örülök, hogy ellened veszíthettem.
- Gyere vissza élve! - böktem ki ellentmondás nem tűrően.
- Megpróbálok! - felelte.
Csodálkozva néztem az előttem lépdelő fiúra. A szerelem, amit érez Reina iránt, annyira hatalmas, hogy meghalni is képes lenne érte. Nem ismerem őt, de éreztem, hogy minden lépése mögött fájdalom, és félelem lakozik. Félve a haláltól, és az élettől.



                                                                   Noah


A szemeimbe gyűlt  könnyek, égették a szemem. Minél közelebb kerültem a raktárhoz, annál jobban tudtam, hogy nekem ez a sorsom. Sorsom, hogy megvédjek egy lányt, akit a világ szenvedésre akar ítélni. Megadtam az esélyt egy jobb életre neki, de azzal tudom teljes biztonságban, és boldogságban tudni, ha eltávolítok minden akadályt az útjából.
Két őr jelent meg előttem a semmiből, akikkel még nem végeztem, akkor amikor Takuma bent segített Castielnek. Könyörtelenül lőttem mind a két férfit fejbe. Nem kegyelmezek senkinek sem, akik bántották Reinát.
A lépteim visszhangoztak a folyosón. Talán a szívverésem is hangosabbnak tűnt, mint máskor.
Hangokat hallottam a folyosó végéről, fegyverem felemeltem, majd befordultam a sarkon.
Rayen állt előttem, a földön pedig Takuma és Castiel apja hevert holtan. Éreztem a helységet elárasztó benzin szagot.
- Noah Jensen, micsoda meglepetés. Tudhattam volna, hogy te állsz a kis ribanc szöktetése mögött - fordult felém őrült mosollyal az arcán.
- Annyira elment az eszed, hogy megölöd a saját embereid? - böktem a fejemmel a testek felé.
- Valakin le kellett vezetnem a dühöm, amiért eltűnt az a kurva - köpött egyet a holtakra. - És te? Megölni jöttél?
- Eltaláltad. Meglakolsz mindenért, a sok fájdalomért, szenvedésért, amit Reinának és Nicknek okoztál - emeltem a fegyverem felé.
Felkacagott, majd mélyen a szemeimbe vájta az övéit. Bal karját felemelte, és akkor láttam meg a kezében az öngyújtót.
- Tudtam, hogy elfogsz jönni. Velem együtt fogsz meghalni Noah, és ez lesz a legnagyobb szenvedés Reina számára. A tudat, hogy miatta haltál meg, felfogja emészteni - nevetett zavartan, és lassan leeresztette a kezeiből a lángoló gyújtót.
A lángok felcsaptak, én pedig teljes erőmből próbáltam kijutni az épületből.
A füst már marta a torkom, a levegőt is nehezen vettem már. Az egyik falnak megtámaszkodtam, de a lángok hamar utolértek. Erőm nem volt már mozdulni, éreztem itt a vég számomra, és még csak nem is saját kezemmel végeztem Rayennnel. Fáradtan csúsztam le a padlóra, a füst és a lángok elborítottak már mindent.
Castiel hangja csengett a fülemben. Gyere vissza élve! 
Arcom a kabátomba temettem, próbáltam felállni a földről.
Nem halhatok meg, nem engedhetem, hogy Reina hibáztassa magát miattam. Én is tudom, hogyha most meghalok, Reina magába fog roskadni, valamint vádolni kezdi saját magát. Kibaszottul elcsesztem, amikor visszafordultam.
Rayen terve nem sikerülhet.



                                                                       Reina


Érzékeltem a külvilágot, de a szemeim nem tudtam nyitódásra bírni. Ólom súlyként nehezedet a fáradtság, és az álom szemeimre. Ismerős hangot véltem felfedezni magam körül. Annyira hívogató, és édes volt számomra, ezért meg kellett próbálnom felébredni.
Pislogásom, csak a nap gyenge sugarai zavarták meg. Tél van, de mintha nyarat írnánk, olyan fényességgel ragyogott rám. Lassan szoktattam magam a napfényhez. Tiszta látásom, pár aggódó arc zavarta meg. Tipikus kórház szagot éreztem, ami arra engedett következtetni, hogy kórházba kerültem.
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de biztos valamiféle grimasz sikerülhetett, mert elnevették magukat.
Rosa, Kim, Eren, Amber és Alexy állt az ágyam körül.
Óvatosan felültem, majd a komor tekintetűre váltott barátaimra néztem.
- Hol van Castiel? - tettem fel az első dolgot, amit tudni akartam.
- Itt van, nyugi. Csak Lyssel elment Bellához - fogta meg a kezem nyugtatóan Rosa.
- Miért? Mi van Bellával? - kérdeztem ijedten.
- Meglőtték - suttogta Eren.
A levegő megállt bennem egy pillanatra. Ekkor nyitódott a kórterem ajtaja. Castiel, Lys és Nick léptek be rajta. Széttártam a karjaimat Cas felé, aki aggódva rohant hozzám, majd szorosan átölelt.
- Jobban vagy? - kérdezte, amikor elhajolt egy picit tőle, majd az orrát az én orromnak nyomta.
- Azt hiszem. Élünk és ez mindennél fontosabb - érintettem meg az arcát óvatosan.
- Örülünk, hogy jobban vagy! - lépett mellém Lys.
Nick az ajtó melletti falnak támaszkodva figyelt engem. Nem volt a testvéri kapcsolatunk már a régi, de boldog voltam, hogy tudtam minden rendben vele.
- Hogy kerültem ide? Nem emlékszem semmire - tettem fel a kérdést Casnek aggódva.
- Figyelj Boszi - szorította meg a két kezem lehajtott fejjel.
- Mi történt Cas? Várj... - meredtem magam elé, s számtalan kép ugrott a szemeim elé.
Noah, és Takuma, amint kimentenek minket. Noah monológja nekem, majd a szoros ölelése, amiben benne volt minden szerelme. Amikor úgy éreztem, az az ölelés egy búcsú volt.
- Hol van Noah? - néztem a többiekre könnyes szemekkel.
Mindenki hallgatott mint a sír, és maga elé bámult. A szemkontaktus kerülték, a kezüket tördelték.
A levegő egyre jobban szorította a tüdőmet. A könnycseppek patakként folytak le az arcomról.
Castiel a szemeimbe nézett, az ő szemeiben felfedeztem a szomorúságot, és bánatot.
- Az apád, magára és az apámra gyújtotta a raktárt. De a raktárban még tartózkodott más is - halkult el a hangja.
- Castiel, kérlek. Mondd, hogy nem igaz!  - néztem könnyes szemekkel rá.
- Sajnálom kicsim, de Noah meghalt...


                                                           

2015. július 26., vasárnap

Egy kis információ :P :D




                                                                 Sziasztok :)





Nemrégiben elindítottam egy újabb blogot. Ami most nem Csábításból Jeles Fanfiction, hanem tejesen más témájú. Nem tudom kik láttak, vagy kik azok közületek, akik csatlakoztak a Facebook csoportomhoz, de ott már beharangoztam a Prológust, ami ki is került az új blog oldalára.
Love & Music [ 5SOS Fanfic] , akit érdekel az nyugodtan benézhet, valamint, ha nem nagy kérés nyomott is hagyjatok magatok után. :) Minden véleményre kíváncsi vagyok, jó vagy rossz, tök mindegy :D
Remélem azt a történetet is ugyan úgy szeretni fogjátok, mint Reina& Castiel történetét :)

" Mi hárman "



Egy félhomályos, szinte üres szobában tértem magamhoz.
A fejem sajgott, és éreztem ahogy forog velem a világ. Nehezemre esett kinyitni a szemeim, minden egyes pislogással csak nőt a fájdalom a fejemben. Lassan hozzászokott a szemem a a fél sötéthez, majd körbenéztem a helységben. Egyetlen kis ablak volt, amin beszűrődött egy kis napfény. Leraktam a tenyerem a földre, majd felakartam állni, de sikertelenül, ekkor vettem észre, hogy valaki fekszik mellettem.
- Úristen, Castiel ébredj! Hallasz? - húztam az ölembe, majd finoman rázogatni kezdtem.
A bal szeme eléggé fel volt dagadva, és a szája is több helyen felrepedt. Óvatosan simítottam végig az arcán párszor, mire kinyitotta a szemeit.
- Örülök, hogy jól vagy - húzta mosolyra a száját, de felszisszent a fájdalomtól.
- Maradj csendben, ne beszélj. Biztos nagyon fáj - parancsoltam rá aggódva.
- Nem érdekel, legalább neked nem lett komolyabb bajod. Próbáltam erős lenni, de a fickó legyűrt - nézett fel rám sajnálkozva.
- Nem emlékszem sok mindenre. Arra igen, hogy ott álltam veled szemben, és mondtad, hogy álljak arrébb, de utána semmire.
- Az az alak, aki a hátad mögött állt, apám embere volt. Megismertem. Leütött téged, majd dulakodásba kezdtem vele, de simán leterített.
- Akkor ez azt jelenti, hogy apám raboltatott el minket - fordítottam el a fejem, majd az egyik sötét sarkot kezdtem el bámulni. Észre sem vettem, hogy a könnyeim kezdtek kicsordulni a szemeimből, csak akkor, amikor Cas az egyik kezével törölgetni kezdte őket. Lenéztem az ölemben fekvő fiúra, aki megértően nézett fel rám.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled. Nem fogom engedni, hogy bántson - ült fel nagy nehezen mellém, majd a karjaiba húzott. Szorosan simultam a testéhez, és erősen átöleltem.
- Félek! Nem akarok meghalni Cas - markoltam a kabátjába, és sírtam.
- Nem fogsz meghalni! Érted? - emelte fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. -  Főleg azok után, meg pláne nem fogom hagyni, amiket mondtál nekem. Még nem tudtalak boldoggá tenni.
Egy apró mosolyt erőltettem az arcomra, attól amit mondott. Elraboltak minket, de ő még így is képes elfeledtetni velem, azt, hogy mi is történt velünk.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd mindketten arra kaptuk a fejünket. Castiel felállt engem is húzva maga után.Védelmezően a háta mögé utasított, eltakarva engem. Félelmemben, a kabátja hátát szorongattam. Reszkettem, és ideges is voltam egyben.
- Mondtam, hogy maradj ki ebből, fiam! - szólalt meg Cas apja, amikor belépett a helységbe.
- Én pedig azt, hogy hagyd békén őt! - felelte mérgesen Cas az apjának. - Mit akarsz? Megölni Reinát? Mert akkor el kell szomorítsalak, mert nem fogom engedni. Előbb velem kell végezned!
- Ó nyugodj meg! Te is mész a kis szerelmeddel együtt a másvilágra - jelent meg az ajtóban egy másik férfi.
Castiel kezei ökölbe szorultak, majd az apjára, és az idegenre meredt.
Persze csak neki volt idegen, nekem nem. Amint meghallottam a hangját, a hideg futott végig rajtam. Emlékek és fájdalmak lepték el az elmém. Rayen Clair volt az.
Egy picit kiléptem Cas háta mögül, és Rayenre néztem. Őrült mosoly terült szét a száján, ahogy a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Helló Reina - mondta vigyorogva.  Cas visszatolt a fejem a háta mögé, de nem tudtam nyugton maradni.
- Mit akarsz tőlem? Nem tetted eléggé tönkre már az életem? - kérdeztem zaklatottan a szemeimbe nézve.
- Tudod, érdekes amit mondasz! Tönkre tettem az életed? - kacagott fel ördögien, és beljebb lépett a szobába. - Ti tettétek tönkre az enyémet!
- Nem csináltam semmit! - dünnyögtem az orrom alatt.
- Dehogynem ! - szegezte rám szigorúan a szemeit.  - Annak a csövesnek a vére folyik az ereidbe, már az is bűn, hogy léteztek, te és a testvéred!
- Fogd be a szád! - üvöltött rá Castiel.
- Istenem milyen aranyos. Próbálod védeni a te drága kincsed? Pedig jobban tennéd, ha nem! Ugyan olyan ribanc mint az anyja - fordult Cas felé.
- Ne beszéljen így róla - emelte fel a hangját Cas ismét. - Ha még egyszer a nevét is a szájára veszi, akkor én ...
- Mit csinálsz fiam? Megütsz? Na ne nevettess - forgatta meg a szemeit Rayen. - Én a helyedben, távol maradtam volna ettől a nőtől, ahogy az apád kérte. Így már sajnos téged is likvidálnom kell. Rossz lányt választottál Castiel. Egy igazi szajhát.
Cas megindult az apám felé, kezét ütésre emelte, de az emberei az apám előtt termettek, és lenyomták Cast a földre. Riadtan néztem a jelentett, nem tudtam mit kellene tennem. Egyedül nem tudunk szembeszállni velük.
- Most pedig - jött közlebb hozzám Rayen, majd hátulról belemarkolt a hajamba. Arcáig húzta a fejem és őrülten mosolygott. Casre pillantottam, aki próbált kiszabadulni a két férfi szorításából. Az apja csak állt mellette a falnak dőlve, nézte mit csinálnak a fiával.
- Eressz el! - sziszegtem Rayennek.
- Meg bánod még azt is, hogy megszülettél. Te és Nick, estére a földdel lesztek egyenlőek - vigyorgott a képembe.
- Ne merészeld bántani őt is, te állat!
- Ne félj kislányom, nemsokára ő is itt lesz veled! Végignézhetitek egymás halálát.
- Megőrültél, bolond vagy - néztem gyűlölettel a szemébe.
- Lehetséges. Megőrjített a gondolat, hogy anyád mindvégig becsapott és megcsalt. És még a halála utolsó perceiben is, annak a rohadéknak a nevét nyögte - szorította meg még jobban a hajam.
- Sosem szeretett téged. Kötelessége volt hozzád menni. Mindig is apát szerette - vágtam undorral a tekintetembe neki.
Arca eltorzul a sok dühtől, és pofon csapott. Elengedte a hajam, a földre dobott, felemelte a fejem, és egy újabb pofont kaptam. Kezeimmel próbáltam védekezni, de sokkal erősebb volt nálam. Legyőzött, mint mindig a múltban.

Nem figyeltem, hisz alkalmam sem lett volna rá, de Cas kiszabadult a két fickó karjai közül. Elkapta az Rayen nyakát, ököllel bevert neki, amitől Rayen összecsuklott. Cas védelmezően átölelt, és magához szorított.
A két férfi felénk közeledett idegesen, amitől megrettentem. Castiel arca megfeszült, ahogy az egész teste, és éreztem képes lenne most bármire. Még meghalni is értem.
- Állj! - szólt Rayen a két férfinak. Engedelmesen megálltak.  - Mindenki megfog halni! Ti, Nick és a drágalátos apucid is - vettette oda nekem.
Gyűlölettel nézett felénk, majd a fejével biccentett az embereinek, és Cas apjának. Amint elhagyták a szobát zokogva borultam a fiú karjaiba.
- Shhh, nyugodj meg. Jól vagy? Mutasd az arcod! - húzott az ölébe, gyengéden végigsimított az ujjait ott, ahol Rayen megütött.
 - Nem fáj már az a pofon, amit ő tud nekem adni - döntöttem a homlokomat az övének.
 - Kifogunk innen jutni,  Noah és Kol már biztos rájöttek, hogy eltűntünk. Keresni fognak.
- Mi van, ha nem találnak meg időben? - kérdeztem sírva tőle a szemeibe nézve.
- Noah okos fiú. Megfognak találni! - nyomott egy lágy csókot az ajkaimra. Fejem a mellkasába fúrtam, próbáltam lenyugtatni magam. Tudtam, hogy csak nyugtatni próbált, de én már lemondtam minden reményről.  De emlékeztettem magam Noah szavaira.
A remény! A remény hal meg utoljára. Mindig ezt mondta. Nekünk pedig most csak ez maradt. Remélni, hogy Noah megtalál minket.





                                                                          Nick


Idegesen figyeltem Noah, minden egyes dühös lépését. Méreggel és aggodalommal telve, járkált fel alá az iskolaudvaron. Elárulta nekem, hogy ma reggel kellett volna találkozni a húgommal az iskola előtt, de ő nem jelent meg. Aggodalommal töltött el engem is a tudat, hogy nem tudom merre jár Reina. Ráadásul Castiel sincs itt. Reggel beszélni akartam vele pár dologról, de sehol sem találtam, valamint a telefonja is kivan kapcsolva, ugyan úgy mint a Reináé.
- Talán őt választotta, és leléptek együtt - morogta az orra alatt idegesen Noah, majd belerúgott az előtte lévő pad lábába.
- Nem lépne le csak úgy. Ismerem a húgom, attól, hogy nem felhőtlen a viszonyom vele az elmúlt pár hónapban, tudom, hogy elköszönne tőlem - álltam Noah mellé, és rárakta a kezem az egyik vállára.
Idegesen sóhajtozott, és újból elkezdett járkálni össze-vissza.
- De nem jelent meg reggel, ami azt jelenti, hogy nem engem választott, hanem Castielt! - túrt idegesen a hajába, majd levágódott a padra.
Felelnem kellett volna erre valamit, de nem mertem. Nagyon jól tudtam, már az elején amikor Cas visszajött, hogy a húgom őt fogja választani. Bármit is érzett Noah iránt, az a fele se volt annak, amit a másik fiú iránt érez.
Sejtem, hogy belül Noah is tudhatta, hogy ez egyszer be fog következni. Rájöttem arra az eltelt idő alatt, hogy tényleg szereti a húgom, de sajnos ez kevés volt. Talán, ha Amerikában maradunk, és nem ismeri meg Reina, Castielt, akkor boldogok lehettek volna, de a sors közbeszólt.
Elmélkedésemből a telefonom rezgése zavart meg. Arrébb álltam Noahtól, majd rápillantottam a készülékre. Bella keresett. Meglepődtem, hisz nem szokott a suliban felhívni.
- Szia Édes. Miért hívsz? - szóltam bele kedvesen.
Halk szipogást hallottam a vonal másik végén, amitől egyből lehervadt a mosoly az arcomról.
- Bella! Itt vagy? - kérdeztem idegesen.
- Nick...- szólalt meg zokogva.  - Gyere haza kérlek, most. Siess!
Időm nem volt megkérdezni, hogy mi történt mert kinyomta. Idegesen vágtam a zsebembe a telefont, az összetört Noahval nem törődve, hagytam el az iskolát. Teljes erőmmel futni kezdtem a házunk irányába.
Görcsbe rándult a gyomrom, hogy nem tudtam mi lehet a baj. Sohasem hallottam még ilyen keservesen sírni.
A hangja remegett és félelmet hallatott, és még jobban aggódni kezdtem.
A kaput szinte berúgtam a házunk előtt, rohanva futottam az ajtó felé. Nagy erővel vágtam ki az ajtót, de abban a pillanatban, ahogy kivágódott, egy pisztolycsővel találtam szemben magam.
Mozdulatlanul álltam a pisztoly előtt, és a férfi szemébe néztem, aki csak félszegen vigyorgott.
Pillanatok alatt összeállt a fejemben a kép. Reina nem szökött el, hanem minden bizonnyal elkapta Rayen.
Ökölbe szorult a kezem, és kiutat kerestem a helyzetből.
Megragadta a karom a férfi, maga elé húzott, és a hátamnak szegezte a pisztolyt. Lökdösve tolt előre a nappaliba, ahol Bella és Agatha ült zokogva a kanapén. Egy másik egyén társaságában, aki rájuk szegezett még egy fegyvert. Iszonyatos düh futott végig a testemen, amint arra gondoltam, hogy talán bántották is őket.
- Mit akarnak? - néztem a lányok előtt álló férfira.
- Téged Fiam! - mondta nekem gúnyosan.  - Az apád epekedve várja, hogy találkozhasson veled.
- Rendben. De engedjék el őket, most azonnal! - mutattam Bellára és Agathára határozottan.
Hangom magabiztos és parancsoló volt, pedig félnem kellett volna, hiszen egy pisztolyt fúrtak a hátamba.
- Óhh nyugalom - intett le a férfi. - Nekünk csak te kellesz! Ők lényegtelenek.
- Akkor hagy menjenek el a házból, utána azt csinálnak velem, amit akarnak - szegeztem a tekintettem szigorúan a férfi szemeibe.
Felrángatta a lányokat a kanapéról, majd az ajtó felé mutatott.
Láttam rajtuk, hogy bármennyire is félnek, nem akarnak itt hagyni. Zokogva álltak a kanapé előtt.
- Menjetek. Most! - parancsoltam rájuk. - Nem lesz semmi bajom!
Bella ijedten kapta a tekintetét rám, de magabiztosan biccentettem a fejem, a kijárat felé. Lassan lépdelve haladtak el a kanapé mellől. Agatha könnyes szemekkel nézett fel rám, mikor mellém ért. Megszorítottam a karját, és löktem rajta egyet. Bella nem mozdult előlem, a szemei fényébe visszatért az az akaratos tekintett. Tudtam mire gondol. Hogy ő nem megy sehová, inkább meghal velem együtt. De nem engedhetem. Főleg most nem, mikor egy csodálatos dolog vár rá. Tudom, hogy ha nem élem túl az apámmal való találkozást, szenvedni fog a hiányom miatt, de most már örökre vele lesz valami, belőlem.



Visszaemlékezés

A mai nap teljesen kifárasztott, testileg és lelkileg is. Az őrült és az a monoton tanulás, ami az utolsó gimis évvel jár. Pályaválasztás és a felnőtté válás. Sosem aggasztott a jövőm, egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mihez kezdek, akkor, ha vége a sulinak. Főiskola vagy munka. Nem foglalkoztatott semmi. Talán elkényeztetnek tűnök, de mindig arra gondoltam, hogy van elég pénzem az örökségemből, és nem kell azon aggódnom, hogy dolgoznom kelljen. Ez a gazdag gyerekek átka. De mióta Bella velem van, teljesen másként látom a világot.
Az ő családja is tehetős, de őt ez egyáltalán nem érdekli. Keményen dolgozik Agatha cégénél, és mellette elkezdte levelezőn a fősulit. A saját lábán akart megállni, és ahhoz a pénzt előteremteni. És igaza volt. Bármennyire is enyém, és Reináé az a pénz, az akkor is az anyám, és a  nagyszüleim pénze marad. Nem az enyém, amiért én dolgoztam meg. Így hát elhatároztam, hogy a kezembe veszem a sorsomat.
Megszállottan bújtam a főiskolák tájékoztatóját a szobámba belépve, az itteniek között vacilláltam. Nem akartam távol kerülni Bellától.
Amikor kidugtam a fejem a könyv mögül, meglepődve vettem észre, hogy Bella az ágyon fekszik, és valamin nagyon töri a fejét. Összecsuktam az könyvet, majd behuppantam mellé. De mintha észre se vett volna, bámult ki a fejéből.
Lassan odatoltam magam a testéhez, és apró csókokkal kezdtem el beborítani a nyaka pontjait. Végre valami reakciót váltottam ki belőle, mert éreztem, hogy beletúr a hajamba. Fölé másztam, számmal pedig betapasztottam az ajkait. A puha ajkaiban szinte elvesztem. Minden testrészem beleremegett ebbe a szenvedélyes csókba, és már többet is akartam tőle.
De tervemet nem tudtam véghezvinni, mert lassan eltolt magától. Komoly tekintettel nézett fel rám. Nem értettem, miért néz ilyen fájdalmas tekintettel. Aztán beugrott, hogy biztos most vannak azok a napok, és ezért álljak le.
- Nick - suttogta a nevemet. - Beszélnünk kell! - folytatta idegesen.
Lemásztam róla, ő felült velem szemben az ágyra. Idegesen tördelte a kezeit, s nagyokat sóhajtozott közben.
- Kibököd mi a bajod? - kérdeztem türelmetlenül.
- Mindjárt, nem olyan könnyű - állt fel mérgesen, majd a falhoz lépett és nekidőlt.
Feltápászkodtam én is, elé álltam, majd szorosan átöleltem.
- Mi a baj? Nekem elmondhatod.
- Istenem Nick - kezdett zokogni a karjaimban.
Feszült lettem a könnyei miatt, és nem értettem, hogy mitől borult ki ennyire. Nagyon jól tudja, hogy nekem bármit elmondhat, én segítek neki. De most, mintha nem akaródzott volna kinyögni a baját nekem.
- Bella, az isten szerelmére, mond már. A frászt hozod rám - szóltam rá idegesen és eltoltam magamtól.
A szemei elé kapta a tenyerét eltakarva őket, de így is láttam, ahogy folytak a könnyei.
- Terhes vagyok - suttogta zokogva.
Pillanatra a vér is megfagyott bennem, amint kimondta ezt az egy mondatott. Pislogás nélkül meredtem az előttem zokogó lányra. Az elmémig, csak nagyon, de nagyon lassan jutott el ez az információ. Terhes!
Zavarodottságomban azt sem tudtam, hogy most mit csináljak, és mit kellene mondanom. Gyerekünk lesz. Fel sem tudtam fogni, hogy ez pont velünk történik. Mindig ügyeltem a részletekre, bár tudtam, hogy az óvszer nem teljesen megbízható. Hiszen ott van az az egy százalék. És pont mi estünk bele abba a kibaszott egy százalékba.
Frusztráltan léptem el előle, a hajamba túrtam, és járkálni kezdtem a szobába.
Gondolataim hirtelen lettek zavarosak. Nem tudtam mit kellene ilyen helyzetben csinálnom, hiszen sosem ejtettem még teherbe senkit.
Bellára pillantottam aki lehajtott fejjel állt, a falnak dőlve. Visszaléptem elé, és a karjaimba zártam.
- Sajnálom - mondta halkan, és magához szorított ős is.  - Holnap elmegyek a dokihoz, megbeszélem vele a vetetés körülményeit.
A szempilláim ismét egy helyben maradtak. Vetetés. Más ember egyből igent mondott volna, és helyes döntésnek tartotta volna. De nekem ez az opció az eszembe sem jutott. Igen fiatal vagyok, csupán 19 leszek, de nem vagyok gyilkos. Én ejtettem teherbe, és vállalnom kell a következményeket. Ráadásul szeretem ezt a lányt, és mást nem is tudnék elképzelni a gyermekem anyjának.
- Elmegyünk a dokihoz, de csak vizsgálatra. Nem vetetheted el - emelte fel az állánál fogva a arcát.
Meglepetten nézett rám.
- Nick. Szinte még gyerekek vagyunk. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Most leszel 19 én 20. Legutolsó sorban pedig, nem régóta vagyunk csak együtt, mi van, ha megtartom a gyereket, és külön válunk? Nem akarok egyedülálló anya lenni - hadarta el idegesen.
- Én pedig biztos vagyok benne, hogy együtt maradunk. Bella, Szeretlek, jobban mint gondolnád! Megrémültem, amikor mondtad, hogy terhes vagy, de én egy percre sem gondoltam arra, hogy elvetessük a gyereket. Lehet fiatalok vagyunk még, de itt az ideje felnőni. Nem tudom, hogy mit és hogyan fogunk csinálni, de együtt túljutunk rajta. Mi hárman - érintettem meg a hasát, majd gyengéden megcsókoltam az ajkait.

Zokogva borult a karjaimba, és csókokkal árasztott el. Amint kimondtam, amit gondoltam, éreztem, hogy a tonnás súly eltűnik a szívemről.
Nagyon jól átgondoltam, és akarom ezt a gyereket. Akarom őt, és vele boldognak lenni. Tudom, hogy lesznek nehézségek, és most még jobban el kell gondolkoznom a jövőmön, mert már nem csak magamért fogok felelni, hanem egy apró életért.


Visszaemlékezés vége


  Pisztoly dördülést hallottam, majd éreztem, hogy a hátamba fúródó szerkezet leesik. Hátra pillantottam, és Kol állt az ajtóban, kezében az elsütött fegyverrel. A támadóm a földön feküdt, a vére patakokban folyt a szőnyegre. Eszméletlen volt, vagy talán már halott.
Az előttem álló alak, vérbe forgott szemekkel nézte az eszméletlen testet, majd rám szegezte a pisztolyt.
- Ezért megdöglötök! - ordított fel. Már csak a pisztoly dördülését hallottam, és Kol kiáltását.
Szemeim előtt vörös hajkorona tünt fel, ami védelmezően ölelt át. Másodpercek alatt történt minden, mozdulni sem volt időm, hogy ellökjem előlem Bellát. Rémülten kaptam a karjaim közé a lányt, aki lassan összecsuklott.
Fájdalom szúrt a szívembe, ahogy lerogytam vele együtt a padlóra.
Újabb dörrenést hallottam, de már nem tudtam másra figyelni, csak életem szerelmére, aki a karjaim között feküdt eszméletlenül.
Kezeimet befestette a vörös vére, és lassan terjedt szét körülöttünk. Szemeimbe temérdek könny gyült, és szorosan húztam magamhoz a lányt. Zokogva ringattam a karjaimba, simogattam a haját gyengéden.
- Nem veszíthetlek el! - suttogtam halkan. Érinteni akartam az arcát, de amint ránéztem a véres kezemre, a világ forogni kezdett körülöttem.
Az ő vére, ami miattam csordult ki. Nekem kellene most itt feküdnöm, nekem kellene most a halállal harcolnom. Nem pedig neki, és a gyermekemnek.
- Hívtam a mentőket Nick. Mindjárt itt lesznek! - guggolt le elém Noah, majd megnézte Bella sebeit.
Nem tudtam mit csinál, nem láttam a könnyeimtől semmit, csak éreztem ahogy elhúzza óvatosan a karjaimból. Már nyúltam volna utána, ha Agatha nem fogja le a karom, és húz arrébb. Nem akartam távol lenni tőle, nem akartam a halálát. Ha ő itt hagy engem, én is vele akarok menni.
Kibogoztam magam Agatha karjai közül, letérdeltem Kol és Noah mellé, akik próbálták elállítani a vérzést.
Noahra néztem, akinek a tekintete szinte elsötétült a dühtől. A szemeimbe nézett, karomnál fogva felállított a földről, majd arrébb húzott Koltól és Bellától.
Tiltakoztam minden mozdulatommal, de sikerült elrángatni onnan. Szembe fordított magával, akkor láttam a meggyötört arcát, ami már nem azért volt fájdalommal teli, mert azt hitte Reina lelépett. Hanem azért mert tudta, hogy az apám valószínü elkapta. Hogy lehet már nem is él, vagy már kevés ideje van hátra.
- Találd meg! Mentsd meg! Azt a rohadékot pedig öld meg! - néztem a szemeibe érzéketlenül.
Nem szólt, de tekintetén láttam, hogy mindent elfog követni, amivel megmentheti még Reinát, ha él.
Megmarkolta a pisztolyát, Kol felé nézett, majd én is így tettem. Folyamatosan lógott a telefon a fülén, gondolom a mentősökkel beszélhetett, és követte az utasításokat, hogy mit csináljon.
- Érzem, hogy nem halt még meg. Épségben fogom visszahozni neked. Az életemre esküszöm - jelentette ki száraz, rideg hangnemben. Még egy utolsó pillantást vetett rám, majd megölelt.
Én nem tettem semmit. Minden annyira fájt, hogy mozdulni sem tudtam. Elengedett, s az ajtó felé vette az irányt.
Tudtam, hogy benne bízhatok. Tudtam, hogy megfogja menteni a húgom, és visszahozza nekem...

2015. július 21., kedd

" Te vagy aki boldoggá tud tenni "






Magamra kapkodtam a ruháimat, és futottam Castiel után. Szinte feltéptem az ajtót, és kirohantam a kórteremből. A folyosó közepén megálltam, és őt kerestem a szemeimmel, de sehol sem láttam. Nem tudtam eldönteni merre induljak, vajon hol lehet. A tető és a tornaterem között vacilláltam. Lehetséges, hogy visszament Nickhez. A tesiterem felé vettem az irányt. Pár másodperc múlva megszólalt a kicsengő, és a diákok kiszállingóztak a teremből.
Kétségbeesetten próbáltam magam átverekedni közöttük. Féltem, hogyha még kések pár percet, sosem fog Castiel meghallgatni. A barátaim mind csak azt szajkózták, hogy még mindig érzek Castiel iránt valamit. De próbáltam elnyomni ezt az érzést. Beakartam magamnak mesélni, hogy ő soha se volt nekem. Az igazság viszont az, hogy belül nagyon is jól tudtam, mit érzek. Csak soha nem gondoltam bele, hogy újból elveszíthetem.
A tömegből egy kéz nyúlt felém, majd kirángatott az emberek közül. Lihegve álltam meg a megmentőm előtt. Kezeimet a térdemre raktam pihenni, és próbáltam levegőhöz jutni.
- Mi történt veled? - guggolt le elém Eren.
Annyira elvoltam foglalva magammal, hogy észre se vettem, ő segített rajtam.
- Majd később Eren - néztem rá, és tovább akartam indulni, de megfogta a csuklóm.
- Kérlek, mennem kell. Meg kell keresnem! Fontos! Nem hagyhat el! - beszéltem összevissza.
 Könnyeim kicsordultak a szemeimből, ahogy a tömeget néztem, és Castielt kerestem.
Az öcsém megragadta a karom, majd bevonszolt az egyik terembe. Dühösen leültettet az egyik székre. Húzott magának is egy széket, idegesen a szemeimbe nézett.
- Castielt keresed, igaz?
- Igen Eren. Úgyhogy engedj!  - álltam fel dühösen, de lefogta a kezeim, és visszanyomott a helyemre.
- Miért csinálod ezt Reina? Mikor veszed már észre, hogy neked jobb nélküle? Mennyit akarsz még szenvedni miatta? A mai nem volt elég? Hiszen Serenával is miatta balhéztál össze! Mi kell még hogy rádöbbenj, neked nem ő kell?  - bombázott a kérdéseivel.
Lélegzet elállva próbáltam megemészteni a kérdéseit. Egyikre sem tudtam a választ. Csak egyvalamit tudtam, hogy nem akarom őt az életemen kívül tudni.
- Eren - néztem az öcsémre.  - Te ezt nem érheted. Nem bírom elengedni. Azt mondta nekem, hogy elenged, örökre kilép az életemből.
- Ez csodálatos hír! - tette össze a két kezét nevetve. - Ezt akartad mindig is, akkor most mit sírsz? Miért rohangálsz kétségbeesetten a folyosón?
- Mert nem akarom elengedni. - álltam fel a helyemről, és elkezdtem fel alá járkálni a teremben. - Nem tudom mit érzek igazából, de azt tudom, nélküle nem tudnék meglenni. Jelen kell, hogy legyen az életemben. Másképp nem megy!
- És Noah? Rá nem gondolsz? Szerelmes beléd, és eddig te is azt bizonygattad, hogy mennyire szereted. Vele mi lesz? Neked ő a legjobb választás. Boldog vagy mellette, és ő nem tenne ki annyi fájdalomnak, mint Castiel - emelte fel a hangját idegesen Eren.
Nem tudtam válaszolni Erennek. Csendben az ablakhoz álltam, és bámultam magam elé. Mégis mit kellene tennem? A szívem mindkét irányba húz. Se Castiel, és se Noah nélkül nem lennék boldog. Már teljesen belefogok bolondulni ezekbe az érzelmi kérdésekbe. Könnyebb lenne Noaht választanom, de vajon tényleg boldog lehetnék mellette? Vagy, ha Castielt választom, akkor valóban mellettem marad örökre, és nem bánom meg, ha őt választom.
- Nem tudom mit tegyek! - fogtam meg a fejem idegesen és leguggoltam. Próbálok helyesen dönteni, de ne tudok olyan döntést hozni, amelyikben ne sérülne meg valaki lelke.

- Sajnálom, hogy ilyen durván beszéltem! - guggolt le mellém Eren. Gyengéden magához húzott és átölelt.
- Semmire sem vagyok jó. Milyen ember az olyan, aki összetöri az emberek szívét? Tönkreteszem Noaht azzal, hogy áltatom az igaz szerelmemmel, miközben magam is kételkedem benne. Ott van Castiel, aki tudom, hogy szeret, de képes volt a boldogságomért lemondani a sajátjáról. Szörnyű vagyok! - zokogtam a karjaiba.
- Nem vagy szörnyű, csak bizonytalan. Te is tudod, hogy utálom Castielt, és legszívesebben azt akarnám, hogy örökre távol maradj tőle. De, ha tényleg nem megy nélküle, és Noah mellett nem vagy boldog, akkor lépned kell.
- Teljesen elbizonytalanítottál, az előző kijelentéseiddel. Noah mindig ott volt nekem. Mindig számíthattam rá. Csak úgy képes lennék összetörni a szívét, és dobni őt?
- Mert az jobb, ha áltatod magad? Te is belerokkanhatsz a színészkedésbe.
- Nem színészkedés. Tényleg szeretem őt, és boldog vagyok a közelébe. De nem olyan, mint Castiellel. Teljesen mások az érzéseim, a két fiú iránt!
- Inkább te bonyolítod meg a dolgokat! Nem akarod semelyikőjüket elveszíteni, mindkettő felé kötődsz, de ez nem mehet sokáig így!
- Az egyik kötődésem el is szakadt ma! Nagyon jól ismerem Castielt. Amit egyszer a fejébe vesz, véghez is viszi. Szeretném hinni, hogy boldog lehetnék nélküle, de... Nem tudom, miért csak kell nekem - ráztam meg a fejem kétségbeesetten, majd elengedtem Erent és felálltam. A tesóm szótlanul nézte, és tűrte a tehetetlenségem. Minden ember ilyen zavarodott, ha szerelemről van szó? Vagy csak én vagyok túl bizonytalan?
Már nem tudtam mit akarok. Mindkettő fontos nekem. Pár perccel ezelőtt még biztos voltam abban, hogy Castiel kell nekem. De mióta meghallgattam Erent, és egy kicsit lenyugodtam, elbizonytalanodtam.
Alig bírtam egy helyben maradni. Ki kellett mennem levegőzni egy kicsit. Eren velem tartott a folyosóig. A szünet még tartott, a diákok mind az épületbe tömörültek a hó miatt. Eren adott még egy biztató ölelést, majd Tyler keresésére indult. Céltalanul bolyongtam a folyosón. Átakartam mindent gondolni százszor, mielőtt döntök.
Megálltam a szekrényem előtt, nekidőltem és néztem ki a fejemből. Ismerős mellkast láttam meg magam előtt, majd felpillantottam Noahra. Komoly és rideg tekintettel állt előttem.
- Beszélnünk kell! - kapta el a karom, majd rám adta a kabátom, amit a kezében tartott, és maga után rángatott az udvarra.
Félelmetesek voltak a mozdulatai. A viselkedését egyáltalán nem értettem.
Hirtelen megállt, szemebe fordult velem és mélyen a szemeimbe nézett.
- Noah, mi a baj? - kérdeztem tőle félve.
- Tudom, sosem fogod megérteni! Nem hiszed el nekem, hogy képtelen vagyok rá - mondta idegesen.
- Mire vagy képtelen? - kérdeztem meglepetten.
- Nem szeretni téged! - szorította ökölbe a kezeit.
- Miért mondod ezt? Nem értelek? - próbáltam közelebb menni hozzá, de elhúzódott.  - Noah... -suttogtam halkan.
- Bement hozzád Castiel az orvosiba, igaz? Beszéltetek, nem? - tette fel egymás után a kérdéseket.
Nagyokat pislogva néztem fel a fiúra. Tudtam jól, hogy előtte nem titkolhatok semmit, de nem sejtettem, hogy ilyen hamar ráfog jönni, Castiel látogatására. Szótlanul meredtem a szemeire, egyetlen normális mondatott nem tudtam összerakni a fejemben.
- Miért nem válaszol? - ragadta meg a karom idegesen. - Láttam mindent! Ellógtam az óra utolsó perceit, és láttam, amint Castiel zaklatottan kijön a teremből. Pár percig zokogva álldogált az ajtó előtt, majd hirtelen elfutott. Azt is láttam, ahogy kirohansz te is, és kétségbeesetten nézelődsz a folyosón. Gondolom őt kerested, utána akartál menni. Nem tudom mi történt ott bent, de az arcodról simán leolvastam, hogy szenvedsz! Vele akartál lenni? - hadart el mérgesen. Keze iszonyatos erővel markolták a karom, de nem szóltam egy szót sem. El kellett tűrnöm a fájdalmat.
- Őt kerestem, igen! - böktem ki halkan. - De nem találkoztam utána vele. Sajnálom Noah.
- Szeretsz még engem Reina? - kérdezte bizonytalanul.
Nem mondom, hogy szeretem, mert nem mondhatom neki. Mindent elrontottam. Legszívesebben elfutnék, elrohannék, még mielőtt megérthetné, hogy ez most más. Darabokra törtség, fájdalom marad minden kételyem után, mert nem tudok válaszolni őszintén neki. Nem mondhatom el, mert túl fontos nekem ő.
 A hetek, a hónapok, mind boldogok voltak, amiket vele éltem, de most nem tudok dönteni.
- Összezavarodtam - hajtottam le a fejem. 
- Addig nem szabadulsz meg tőlem, amíg nem adsz olyan választ, amit meg tudok érteni. Ami logikus.Amíg ki nem tudod mondani, hogy nem Szeretlek Noah, Castielt szeretem. Vagy azt, hogy Szertelek Noah. Addig a percig, amíg nem fogod eldönteni kit is akarsz, küzdeni fogok. Soha életemben nem szerettem senkit ennyire, mint most téged Reina - fogta két keze közé az arcom. - Adok neked egy kis időt, amíg átgondolod. De nem fogok várni örökké.
Elengedte az arcom, megfordult és otthagyott az udvaron.
Néztem a távolodó alakját, amitől még jobban összeszorult az szívem. Hát tényleg itt az idő. El kell döntenem mit akarok, és kit. De hogyan tudnék helyes döntést hozni? Minden erőmet össze kell szednem. Nem törhetek össze, nem lehetek gyenge. Ahhoz pedig, hogy átgondoljam a dolgokat, egy kis időre van szükségem. Össze kell szednem a gondolataim. Castiel most kerülni fog engem, abban biztos vagyok. Noaht pedig nekem kell kerülnöm.




                                                                ***

Pár nappal később megkezdtük a klip forgatást. A dallal már minden simán ment, és készen álltunk arra, hogyha kész a klip, a nagyvilág is meglássa, mit alkottunk Takumával együtt.
Végre eljutottunk idáig. Vártam ezt a napot, és nagyon izgatott is voltam. Talán most már több lelkesedéssel csinálom a munkám. Egyszer sem álmodtam arról, hogy énekesnő legyek, de az utóbbi időben megváltozott a véleményem. Szeretek itt lenni, imádok énekelni, és egyre jobban foglalkoztat az, hogy megtanuljak valamilyen hangszeren játszani. Lehetséges, hogy ez az én kis világom, amibe mindig is vágytam?
Azért egy kicsit idegesen ültem a székemben. A ruha, a smink, mind nagyon jól álltak, és temérdek ember vett körül, hogy a kedvemre tegyenek. Csak rajtam látszik némi idegesség. Azon tűnődtem egész nap, hogy képes leszek-e végigcsinálni.
Takuma láthatta rajtam a bizonytalanságot. Lassan a hátam mögé lépdelt, a kezét a vállamra tette, majd biztatóan mosolygott. Próbáltam én is valami mosolyfélét erőltetni, sikertelenül.
- Minden rendben lesz kislány! - fogta szorosan a vállaimat Takuma. - Én szeretem a hangod, és a közönség is szeretni fogja. Hidd el, és adj bele mindent ebbe a klipbe.
- Olyan jó, hogy itt vagy. Nélküled, már rég hisztirohamot kaptam volna - nevettem fel kínosan.
- Nem hagyom, hogy megfutamodj. Itt vagyunk a finishben, innen már nem engedlek el.
- Takuma! Kezdhetünk? - kiáltott ide nekünk a rendező.
Takuma bólintott, majd rám nézett. Vettem egy mély levegőt, felálltam és a kamerák elé sétáltam.
A forgatás elkezdődött. A kezdeti megszeppenésemnek hamar vége szakadt. Úgy járkáltam, és mozogtam a kamera előtt, mintha mindig is ezt csináltam volna.
A dal is nagyon könnyű volt. Nem is lehetett volna mondjuk nehéz, hisz a fiú jól a fejembe verte.
Többször akarom elénekelni ezt a dalt, és még annál is több dalt, amit kifejezetten nekem ír majd Takuma. Vele akarok maradni, ketten együtt a show bizniszben.
- Rendben, ennyi! - szólalt meg a rendező. - Gyere Reina, visszanézzük a felvételt - intett nekem.
Sietve szedtem a lábaimat, majd Takum karjába karoltam.
- Milyen volt? - kérdeztem félénken.
- Csodálatos! - bókolt mosolyogva.
Mindketten a képernyőre bámultunk, annyira furcsa volt magam látni ott. Mintha nem is én lettem volna.
- Nagyon sokat fejlődött az éneked. Amikor idekerültél, nem tudtad az érzéseidet átadni egy dallal sem. De most, ez a dal, ez a klip, minden tökéletes! - fordult felém a rendező.
- Köszönöm szépen! - mosolyogtam zavaromban.
Takuma csak elismerően megszorította a karom. Ami tudtam, hogy azt jelenti, hogy ő is ezt gondolja.
Egész napunk a klip forgatásával ment el. Észre sem vettük, de már délután java részét is eltöltöttük.
Takumával fáradtan dőltünk le a székben az irodájában. Ő nem is csinált semmit, csak állt és nézett engem, de az ő állítása szerint, abba is el lehet fáradni.
- Nos, tényleg jobb lett az éneked - szólalt meg pár perc csönd után.
- Tényleg? - néztem rá ujjongva.
- Ez érdekes! - nevetett fel. - Nem sokkal ezelőtt, még azt mondtad, nem akarsz énekesnő lenni. Most meg itt ujjongsz.
- Az akkor volt! - néztem rá durcásan. - Olyan sok munkát és bizalmat  fektettél belém. Sok ember dolgozott a sikeremért. Ezért elhatároztam, hogy én is beleadok mindent! Amúgy is azt a dalt, nekem írtad. Nem hagyhatom, hogy más énekelje el.
- Ravasz! - nézet huncut mosollyal a száján.
- Ravasz? Miért?
Felkelt a fotelből, elém sétált, és leguggolt elém. Óvatosan megfogta a kezem, a szemembe nézett.
- Életet adtál annak a dalnak. Köszönöm. Igen neked írtam, és csak te énekelheted el, senki más. Mindent el fogok követni, hogy sikerrel járj, ezért megteszek bármit.
-  Ahogy én is! - mosolyogtam vissza rá.
Visszamosolyogott, mint egy gyermek, akinek most ajándékoztak valamit.
Az elején egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valaha is összebarátkozom ezzel a fiúval, de az együtt töltött idő, megváltoztatta a véleményem. Egyáltalán nem perverz és kiállhatatlan. Ha jobban megismeri az ember, rájön, a feltűnő viselkedése mögött, egy aranyos srác lakozik.
Mosolyogva néztem a csokoládé színű szemeibe, és átöleltem.
- Köszönök mindent Takuma! - engedtem el és visszaültem a helyemre.
A srác arca vörösben pompázott, és idegesen vakargatta a tarkóját. 
- Na jó mennem kell tovább. Még van egy kis dolgom a Ravennel - állt fel, majd a táskáját kereste.
Nevetnem kellett volna a gyerekes reakcióján, de nem volt merszem. 
- Én is megyek. Hulla vagyok. Szia!  - ugrottam fel a székből, majd intettem neki.
Sietősen elhagytam az irodáját, és Angelhez indultam.
A kijárat előtt Lysandert vettem észre, aki nagyon keresett valamit.
- Lys - érintettem meg a vállát hátulról.
Ijedten kiegyenesedett, megfordult, majd megkönnyebbülten nézett rám.
- Atya ég! Már azt hittem Takuma az. Elvesztettem a jegyzet füzetem, és nem találom sehol. Abban voltak az új dalaim - mondta szétszórtan.
- Nem ilyennek ismertelek, aki elhagy dolgokat. Ez egy új oldalad - vigyorogtam rá
- Ne nevess ki, kérlek. Annyi minden közbe jött az elmúlt pár napban. Dalokat írni, próbálni, iskolába járni, Castiel felkaparni a földről... - fejezte be hirtelen a mondatott.
- Mi történt Castiellel? - kérdeztem aggódva.
Lys nem mert rám nézni. Az üvegajtón keresztül bámult ki inkább a hólepte tájra.
- Lys - rángattam meg a karját.
- Nem mondhatok semmit. Elmondta nekem, hogy mit mondott neked az orvosiban, azon a napon. És nem akarja, hogy bármit is tudj ezek után róla - felelte letörten.
- Azt mondta, jobb nekem nélküle? De neki nem jó! Szenved, nem igaz? - kérdezgettem tovább.
Lys megrázta többször is a fejét, majd rám nézett.
- Nem szenved! Félreértettél. Ő tényleg azt akarja, hogy boldog legyél, ezért felejtsd el te is őt. Jobb neked nélküle, nem igaz? Most már teljes erőbedobással, csak Noahra tudsz gondolni? - nézett rám.
A szavai rosszul estek. Tudtam jól, hogy hazudik. Castiel szenved. Pár napra sikerült kizárnom mind a két fiút a gondolataimból, de most, hogy szóba került Cas, ismét zakatolni kezdett az agyam.
Lys rángatott ki abból az extázisból, amibe estem. Kérdően nézett, majd magához ölelt. Megnyugvással töltött el a karjaiba lenni. Tudtam, hogy rá mindig számíthatok, bármi is történjék.
- Hazavigyelek? - kérdezte bizonytalanul. Óvatosan eltolt magától, majd felemelte a fejem.
- Mit kellene tennem, Lys? - néztem a szemeibe.
- Azt hiszem semmit már. Castiel a fejébe vette, hogy elenged. Te is tudod milyen, ha valamit véghez akar vinni.
- Tudom! - bújtam vissza könnyes szemekkel a mellkasába.
- Héé Lys! Mi a francot keresel még itt? Fent kellene lenned már a stúdióba! - hallottam meg Castiel ideges hangját, Lys háta mögött.
Elengedtem Lys, aki megfordult és zavarodottan nézett Castielre. Pár pillanatra találkozott a mi pillantásunk is, de hamar megszakította a szemkontaktusunk.
- Igyekezzünk! Túl akarok lenni rajta - indult el Cas.
Úgy sétált el mellettem, hogy közben egyetlen egy pillantást sem vetett rám. Mintha sosem ismert volna.
Lys aggódva a vállaimra tette a kezeit, majd átölelt. Kibontakoztam az öleléséből, és szó nélkül kiléptem az épületből.
Lehangoltam sétáltam a kocsihoz. Tudtam, hogy így fog velem bánni. A suliban is minden nap átélem ezt. De ott Rosa, vagy Alexy kirángat az önsajnálatomból.
A parkolóban ismerős alakot vettem észre. Noah az egyik padon ült, és a telefonját nyomkodta idegesen.
Megtorpantam. Napok óta nem találkoztam vele sem. Az ultimátuma után, Angelhez költöztem pár napra. Kell a távollét, hogy eltudjam dönteni, melyik szerelemért érdemes harcolni.
Noah felfigylet a jelenlétemre. Eltette a telefonját, majd elmerengve a szemeimbe tekintet.
- Szia - köszöntem halkan, amikor elé értem.
Nem válaszolt, lehajtotta a fejét, felállt, majd hirtelen szorosan átölelt.
Meglepett a közeledése. Azt hittem ordibálni fog velem, azért amiért elmentem otthonról.
Gyengéden visszaöleltem én is. Jól esett az érintése. Örömmel töltött el, hogy a karjaiba tart. Mindig biztonságban éreztem magam közöttük, és megnyugodtam. Most sem volt másként.
- Miért nem jössz haza? - kérdezte elcsukló hangon, majd szorosabban ölelt.
- Át kell gondolnom mindent Noah. Nem tudok kétségek közt élni. Így nem megy! Adj kérlek egy kis időt! - toltam el magamtól finoman.
- Elzársz minden esélyt tőlem, hogy küzdeni tudjak érted.
- Nem zárok el! Te így is küzdöttél már értem eleget. Most nekem kell küzdenem, hogy megtaláljam a helyes utat. Annyi mindent köszönhetek neked Noah, de amíg nem vagyok 100% -ig biztos az érzéseimben, külön kell legyünk.
- Az elmúlt pár napban gondolkoztam - emelte a tekintetét rám. -  Azóta, hogy megismertelek, nem telt el nap, hogy nem gondoltam rád. De most, hogy újra itt vagy velem, az életemben, a szerelmemként,  nagyon szenvedek. Minél közelebb kerülök hozzád, annál rosszabb. A gondolat, hogy egyszer el kell válnunk, szinte fojtogat. Megosztottuk egymással az álmainkat, és rengeteg tervünk volt. Most meg úgy érzem, mintha egy  álom lett volna. Hogyan lehetséges, hogy két ember egymásba szeret, s olyan sok mindent megosztanak egymással, aztán ez az egész szinte egyetlen éjszaka szertefoszlik?
-Sajnálom, hogy szenvedned kell miattam! - hajtottam le a fejem búsan. - Nem tudom, mikor jutottunk idáig. Szeretném most rögtön azt mondani, hogy minden rendben lesz, de nem vagyok rá képes. A szavaim csak hazugságok lennének. Gyerekkorom óta csodáltalak és szerettelek, és nem akarom, hogy kilépj az életemből. De nem tarthatlak úgy magam mellett, hogy kételkedem. Értsd meg kérlek - néztem fel a srácra könnyes szemekkel. Viola színű szemeiből, áradt a szomorúság és a magány. Nem állt szándékomban bántani soha őt, hisz annyi mindent megtett értem. De azt sem akartam, hogy ha mellettem marad, szenvedjen a hamis szerelmemtől.
- Érzem, hogy hamarosan szét vállnak útjainak - emelte a tekintetét az égre, amit én is követtem.
Decembert írtunk már, ami azt jelentette, hogy hamar sötétedett. A felhős égboltot kémleltem én is, majd vissza pillantottam a fiúra.
- Én reménykedem még - suttogtam halkan.
Semmi jelét nem mutatta annak, hogy válaszolni szeretne. Csöndben nézte továbbra is a csillagokat. Néha felsóhajtott egy hatalmasat, és tovább bűvölte az eget.
- Te már nem reménykedsz? - kérdeztem félve.  - A sóhajaidból ítélve, nagyon gondolkozol valamin, de nem mondod ki.
- Azon gondolkodtam, hogy tudok-e nélküled élni. A mély sóhajok pedig könnyebbé teszik elviselni a gondolatot, hogy talán nélküled kell tovább haladnom az utamon. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, de tudod, amíg látom az arcodat azzal a  mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem, mert tudom, nem én fogom látni többet. - fordult teljes testtel felém.
 Gyengéden derekamra tette a kezeit és magához húzott. Kezeit erősen összekulcsolta a derekam körül, mint aki soha többé nem akar elengedni. Belemarkoltam a kabátja gallérjába, sűrű szuszogással adtam tudtára, hogy mennyire jól esik a közelsége. Nem mozdult semelyikőnk, talán mindketten féltünk, hogyha elengedjük egymást, akkor soha többé nem találunk egymásra.
Mélyen belefúrtam magam a mellkasába, próbáltam az agyamba rögzíteni az illatát. Nem tudom miért tettem ezt, de nagyon jól esett.
- Elég volt a hezitálásból Reina. Holnapig hozd meg a döntésed. Nem tudok tovább várni. Minden egyes nap elteltével, csak nő bennem a kétely, ami megőrjít! - tolt el finom magától, megérintettem az arcát, és egy puszit leheltem az ajkaira.
- Holnap reggel találkozunk, az iskola előtt! - bontottam ki magam a karjaiból. Nehéz szívvel hátat fordítottam neki, és beszálltam az autóba. Vetettem még egy utolsó pillantást Nohra, majd beindítottam a autót.
A város már díszelgett a különféle karácsonyi égőktől, és díszektől. Minden ember boldogan sétált, és kacagott a karácsony vásárokon.
Sosem szerettem a karácsonyt igazán, talán az egyetlen amire visszaemlékszem szívesen, a tavalyi volt. Boldog, felszabadult, vidám voltam. Igaza volt Casnak, hogy az a lány eltűnt, pedig mindennél jobban szerettem volna visszahozni.
A kocsiba beszűrődtek a fények. A csillogás és meghittség rajtam is átjárt.
- Milyen szép! - gondoltam magamban, majd behajtottam a parkolóba Angel házánál.
Félelemmel eltöltve jöttem ide pár nappal ezelőtt. Ő az apám, és természetes dolognak kellene lennie annak, hogy itt alszom nála. Igazából megtett mindent annak érdekében, hogy elfogadjam őt, amit meg is tettem. Felvettem a nevét, minden nap kedvesen beszélgettem vele. De hiányzott az a bizonyos érzés. Az amikor apának hívod. Nicknek könnyebben ment mint nekem, én nem tudtam még rávenni magam arra. Nem éreztem azt a bizalmat kettőnk között.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben nyitottam ki a bejárati ajtót. Az előszobába ledobtam magamról a csizmám és a kabátom, majd a konyha felé indultam. Készítettem magamnak egy forrócsokit. Amint kész lett bevackoltam magam az erkély előtt kanapéra, majd a város fényeit kezdtem el kémlelni.
Válasszak!  Csak ez járt a fejemben. Egy estém maradt, hogy életem legnehezebb döntését meghozzam. Mi van ha képtelen leszek rá? Ha nem tudok választani? Akkor, valószínűleg, nem maradhatok semelyikükkel. Talán ez lenne egyből az ésszerű megoldás.
- Elfutni ebből a városból, és elmenekülni az érzéseim elől. Újra kezdeni nélkülük - suttogtam a bögrémbe, majd kortyoltam egyet belőle.
- A menekülés sosem jó. Nekem elhiheted! - hallottam meg Angel hangját. A szobája felé tekintettem. Az ajtófélfának dőlve meredt rám. Vett egy mély sóhajt, majd elindult felémm és leült szorosan a felhúzott lábaim elé.
- Ez tűnik az ésszerűnek. Talán mindenkinek jobb lenne, ha én tűnnék el! - köröztem az ujjaimmal a bögre szélén.
- Egy az egyben Estherre hasonlítasz! - nevetett fel kínosan. - Mintha az anyádat látnám, és hallanám. Talán ugyan ennyi idősek lehettünk, amikor szinte ugyan ezt mondta nekem.
- Amikor elhagytad? - kérdeztem szomorúan tőle.
- Utána. Mikor már Rayennel volt, de én visszajöttem, és újból felkavartam az életét. De akkor gyáva voltam, és nem küzdöttem érte. Mint ahogy Castiel is feladott téged - simogatta meg biztatóan a kézfejem.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy hasonlít az én történetem a tietekére? - kérdeztem gúnyosan.
- Teljes egészében. És ezért akarom, hogy ne menekülj el, hanem jól dönts. Ne kerülj olyan helyzetbe, mint az anyád és én. Azt válaszd, akit a szíved súg neked, ne pedig azt, akit ésszerű lenne.
- Vagyis szerinted Castielt kellene választanom? Érte áldozzak fel mindent, amit eddig újra felépítettem?
- Neked kell tudni, hogy mit miért érdemes feláldozni. De ha érzed a késztetést, azt, hogy képtelen vagy nélküle létezni, talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy hol van a helyed. Mert lehet, hogy ott ahol ő van, ahol a szíved vele boldog.
- Annyira szeretném jól látni a dolgokat, de félek! - letettem a bögrém az asztalra, és az ujjaimat kezdtem el tördelni.
- Azt kell eldöntened, kivel akarsz igazán boldog lenni. Ki mellett érzed azt, hogy az eget is áttudnád szárnyalni, akivel a lehetetlen is lehetséges lenne. Akinek a mosolyát soha nem tudod kiverni a szívedből, és az elmédből. Akitől megremegsz, amint rád pillant. Ezeken kell először elgondolkoznod! Tudd, hogy mi tesz boldoggá, és tarts ki mellette mindenáron! - nézett mélyen a szemeimbe.
Ösztönösen mozdultam, egyetlen szemvillanás alatt, a karjaiba vetettem magam.
- Apa - kezdtem el zokogni. - Miért nem viselkedsz úgy, mint egy normális apa? Le kellene ordítanod a fejem, amiért a pasik miatt aggódok ennyi idősen - fúrtam a fejem a mellkasához.
Lassan lehajtotta a fejét az enyémre, majd a hátam kezdte el simogatni.
- Lehetnék olyan, de nem akarok. Persze, hogy féltelek, mint minden apa a lányát, de te nem vagy már gyerek. Egy gyönyörű felnőtt nő lett belőled, aki akkor sem hallgatna rám, ha könyörögnék neki - nevette el a végét.
- Ebben igazad van! - kuncogtam halkan. - Egyetlen ember tudott eddig féken tartani, azt hiszem.
- Ő mindig tudja, hogy kell téged lecsitítani, és irányítani. Sosem volt kérdés számomra, hogy ő hozzád tartozik - nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Apa! Félelem! Érted félelem van bennem!  - hangsúlyoztam ki   a szavakat.
- 2 percen belül másodjára hívtál apánk. Hűű ez rekord! - emelte fel a fejem, és mosolyogva nézett le rám. - De...  Meglepődnél, hogy mi történne, ha félretennéd a félelmet, végre elengednéd az elvárásaidat, és csak hagynád, hogy megkapd azt, ami boldoggá tesz.
- Ami boldoggá tesz? - tettem fel hangosan a kérdést magamnak.
Egyetlen dolog tenne boldoggá, nagyon is jól tudtam, csak nem láttam a saját félelmeimtől. Mindent amit valaha akartam, csak ő tudja megadni nekem. Még csak fel sem kellett volna merülnie bennem annak, hogy nem nélküle akarom leélni az életem. Az ő mosolya, ölelése, hangja, az egész lénye tesz engem boldoggá.
Izgatottan keltem fel a kanapéról. Az ajtóhoz siettem, és próbáltam felhúzni a csizmám.
- Nem baj, ha elugrok valahová? - kérdeztem apától, miközben próbáltam felrángatni magamra a cipőm.
- Gondoltam, hogy amint döntesz, elfogsz rohanni hozzá. De akkor már ne gyere vissza, maradj is ott. Lesz mit átbeszélnetek! - nézett rám mosolyogva.
- Köszönöm, hogy segítettél! - rohantam hozzá, és egy gyors puszit nyomtam az arcára. Felkaptam a kabátom, és már rohantam is lefelé a lépcsőházban. A hó sűrűn hullott, és a szél is fújt. Összehúztam magamon a kabátom, és a kocsihoz sétáltam.
Kételkedtem még, de már nem féltem. Őt akarom mindennél jobban, még ha ezzel másnak fájdalmat is okozok.
Az utcánk sarkára érve leparkoltam a kocsival. Összeakartam szedni a gondolataim, mielőtt megteszem az első lépést. Lezártam a kocsit, majd lassú léptekkel elindultam. A szél össze-vissza fújta hajam, szinte lobogott a szélben. A szemembe söpörte a hajam, ami teljesen elvakította a látásom. Megpróbáltam újra minden tincset a helyére rakni, de sikertelenül. A szél vadul tombolt, mintha egy közelgő vihar előjelei lettek volna. Nem törődtem már a hajammal, ha szeret, kócosan is kellek neki. Felszegtem a fejem, és határozottan megindultam előre. Megtorpantam,  mert szemben találtam magam vele.
Egymással szemben álltunk ebben a zord időben. A meglepettség mindkettőnk arcára kiült. Nagyon jól láttam az arca minden mozdulatát. A lámpák fénye pont az arcára világított. Hitetlenség, és kétely tükröződött a szemeiben.
- Mit keresel itt ilyen későn? - kérdezte zaklatottan.
Nagyot nyeltem, majd a gyönyörű szemeibe néztem. Itt álltam előtte, és már nem kételkedtem. Aki mellett biztonságban, és szeretetben érzem magam, az ő. 
-  Azt akarom, hogy mellettem legyél! Nem hagyom, hogy az útjaink kettéváljanak - mondtam határozottan, majd a szél ismét a szemembe fújta a hajam. Nem törődtem már vele, nem akartam egyetlen egy pillantásra sem levenni a szemem róla.
- Azt hiszed jól döntöttél? - kérdezte lehangoltan, majd a földet kezdte el bámulni.
- Igen! - indultam meg lassan közelebb hozzá. - Mert te vagy, aki boldoggá tud tenni. Senki más!
Hirtelen felkapta a fejét, az arca szinte lefagyott. Pár pillanat is eltelt, mire végre egy apró mosoly erőltetett a szája sarkára. A pillantása a szívemig hatolt, minden egyes lépés amit felém tett meg, csak még jobban megdobogtatta a szívem. Pár lépésre voltam tőle, amikor az arca hirtelen komoly lett. Értetlenül néztem rá, és észrevettem, hogy a hátam mögé néz.
- Reina... Menj arrébb - ordította, majd elkezdett szaladni felém.
 Megfordultam, és egy sötét árnyat láttam magam előtt. Ütést éreztem a tarkómnál, majd a földre rogytam. A világ kezdett elsötétülni a szemeim előtt.  A hangok egyre halkabbak lettek, éreztem ahogy egy mély álomba süllyedek...