Epilógus

Sziasztok! 

Nos, elérkezett a várva várt pillanat. Annyira sajnálom, amiért ennyit késtem vele, de se időm, se energiám nem volt írni. Remélem elégedett  lesz mindenki a befejezéssel, és annyit elárulok így előre, hogy mindkét tábornak kedveztem. 

Köszönöm, hogy ilyen sok heten és hónapon keresztül mellettem voltatok, és sok kedves biztató megjegyzést hagytatok. Szerettem volna, ha folytatódik a történet, de tényleg. Viszont már az Epilógus is nehezen ment. Sajnos teljesen elvesztettem a rajongásom ezzel a sztorival kapcsolatban. Remélem ugyan úgy nektek is felejthetetlen volt ez a történet és velem tartotok a többi történetemnél is. 

Hát ennyi lettem volna, most pedig élvezzétek ki az utolsó pár sort Reina és Castiel életéből. 

Imádlak titeket és hatalmas ölelés mindenkinek. 

Csóközön Sofiaa^^

Nick

3 év. 3 év telt el amióta Reina elköltözött Castiellel. Boldog voltam amiért a húgom élete helyre jött, és különleges kapcsolta lett a fiúval. De egy részem keserű, szomorú volt. Ő a másik felem volt, az egyetlen testvérem és a hiánya néha teljesen felemésztett. Tudom, hogy az a dolgok rendje, hogy egyszer ténylegesen különváljunk, de nem gondoltam még akkor arra hogy ez ilyen nehéz lesz. Éltem én is az éltem a legcsodálatosabb nőkkel az oldalamon. Amikor ebbe a városba költöztünk nem gondoltam volna, hogy itt megtalálom álmaim nőjét, aki rövid időn belül egy csodálatos kislánnyal ajándékoz meg. Semmit nem bántam amiket a múltban tettem. Rosszul kellett volna éreznem magam, amiért meg csaltam Rosát, de ha nem tettem volna meg, most nem lenne családom. Lehet önző és kicsinyes vagyok, de csakis az foglalkoztat, hogy jól döntöttem. 

- Apa - rontott ki a kertbe hozzám kislányom fülig érő mosollyal az arcán. 

- Hercegnőm - kaptam karjaim köze megfordulva vele a levegőben. Gyermeki őszinte kacaja minden nap képes csodálatra bírni. A legfontosabb és legjobb döntés volt az életemben, amikor az mellett döntöttem hogy megtartjuk őt. 

- Anya hol van, Sophie? - kérdeztem kislányom amint leraktam apró testét a földre. Bájosan mosolygott felém, majd a nappaliba mutatott ahol Bella Agatha társaságban teázott. Puszit nyomtam lányom arcára, aki nevetve szaladt el tőlem és az udvaron levő homokozóba sietett. A lányok felé vettem az irányt kíváncsi szemekkel, hogy miről mehet a pletyka. Agatha 2 éve költözött el Párizsból, a házát pedig rám hagyta így a családommal együtt ide költöztünk véglegesen. Nénikém számára rossz érzéseket keltett már ez a város. Hiába tudta hogy Rayen halott, minden percben aggódott, hogy valahonnan előbukkan. Félt ebben a városban maradni, ezért teljesen új életet kezdett mindentől távol. 

- Lányok - mosolyogtam az ajtófélfának dőlve miközben rájuk tekintettem. - Ugye nem engem beszéltek ki? 

- Bogaram, nem minden rólad szól! - emelte fel a hangját játékosan Agahtha. 

- Persze-persze - legyintettem megadóan majd feleségem mellé ültem, s tenyeremet  lassan növekvő pocakjára helyeztem. 

- Beszéltél a húgoddal? - fordult felém Bella mosolyogva. 

- Reggel. Azt mondta délután fele érnek ide. Egy kicsit aggódom - húztam el a szám fintorogva. 

- Ugyan miért ? - vonta fel a szemöldökét kémlelően Bella. 

- Te nem furcsállod, hogy hónapok óta alig hallottunk róluk, most pedig hirtelen összehívják a családot ? 

- Nos, valószínű, hogy valamit mondani akarnak nekünk - gondolkozott el Bella mellettem. 

- Ha azt akarja mondani, hogy otthagyja Castielt, akkor nem kegyelmezek az öcsédnek. Mert nem hiszem hogy Reina csinált valami ostobaságot - lángoltak fel szemeim amint arra gondoltam hogy esetleg Cas megcsalta Reinát. 

- Nick, hogy gondolhatsz ilyet? - szólt egy mérges hang a hátam mögött, mire ijedtemben összehúztam magam. 

- A fiam nem tenne ilyet! - jelentett ki karjait keresztezve mellkasa elott. 

- Sajnálom Caroline, csak ideges vagyok és amúgy, Sziasztok - fordultam Apa és Car felé bárgyú mosollyal arcomon. 

- Hol van az én Hercegnőm ? - rázott széles vigyorral az arcán kezet velem Apa.

- Az udvaron van. Játszik. Eren mikor jön ? 

- Fogalmam sincs Amber szüleinél vannak. De biztos itt lesznek nemsokára, nem hagyná ki hogy ne találkozzon a nővérével - ült le Apa Bella mellé, Car pedig Agatha mellé. 

- Hogy érzed magad ? - tette fel a szokásos kérdést apa szerelmemnek.

- A reggeli rosszullétek még megvannak, de már tűrhetőbb. Igazi rossz csont ez a fiú - kacagott fel Bella mellettem hasát simogatva.
- Nekem viszont nem tetszik, hogy olyan sokszor vagy rosszul. Ez nem normális. Sophie-val semmi bajod nem volt - morogtam orrom alatt a padlót fixírozva.
- Minden terhesség más Nick - nézett rám kedvesen Caroline. - Ugyan így voltam én is. Bellával teljesen jól voltam egész idő alatt. Viszont Castiellel egész nap a vécé előtt ültem. Uhh borzalmas volt.
- Nem csodálom - horkantam fel. - Castiel már magzat ként is elviselhetetlen volt.
- Na, az öcsémről beszélsz - bökött oldalba könyökével Bella.
- Oké! Oké! Befogtam. Inkább felhívom Reinát - álltam fel a kanapéról és felmentem a hálóba a telefonomért.
Rettentően hiányzik a húgom és alig várom már hogy megérkezzen. Pár hónappal ezelőttig folyamatosan látogattak minket, de az utóbbi időben elhanyagolták a személyes találkozást. De nem csak minket hanyagolt el Reina. Szinte minden fellépést lemondta, egyetlen kérést sem vállalt el. Görcsbe szorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy valami nagy baj lehet vele vagy velük.

Castiel

Reina idegesen mocorgott az ülésben amint behajtottam Párizs első utcáiba. Fél a találkozástól a családjával, hiszen hónapok óta nem jelentkeztünk. Egy kis nyugalmat akartunk magunk körül, kiakartunk zárni minden zavaró és nem zavaró tényezőt az életünkből. Főleg Reinának kellett a nyugalom.
Mosolyogva tettem kezem Reina fedetlen combjára, mire összerezzent egy kicsit. Még mindig képes minden egyes érintésemtől, és mondatomtól zavarba jönni és elpirulni. Ennyi év elteltével is úgy viselkedünk néha, mintha még mindig 18 évesek lennénk. Sosem fogom elégszer megköszönni neki azt, hogy engem választott és hozzám kötötte az életét. Egy bunkó paraszt voltam egész életemben, sorra fogyasztottam el a lányokat, sosem vágytam tartós kapcsolatra. De megjelent Ő, a tökéletes kinézetével, a gyönyörű tengerkék szemeivel és egy pillantásával elrabolta a szívemet.
- Boszi, nyugalom - szorítottam meg combját finoman és végre abbahagyta a mocorgást.
- Cas, ne kérd tőlem. Halál vár ránk amint hazaérünk - túrt szőke tincsei közé idegesen. - Sosem hazudtam Nick-nek. Most pedig hónapok óta titkoljuk ezt.
- Nem ezt, hanem őt! - javítottam ki, s kezemet pocakjára simítottam, míg tekintetem visszavezettem az útra.
A világ legboldogabb ember lettem azon a napon, amikor barátnőmre zokogva találtam rá a fürdőszobába és közölte velem a nagy hírt.
- Reina, nyugalom nem lesz semmi baj, de tényleg. Lehet egy kicsit mérgesek lesznek amiért eltitkoltuk előlük, de meglásd hamar megfogják érteni - biztattam menyasszonyom. Keserű mosolyra húzta ajkait, kezét pedig az én kezemre helyezte. Összekulcsoltam ujjainkat, s biztatóan megszorítottam kezét.
Az út további része csendesen telt. Néha néha lopott pillantásokat vetettem az egyre jobban izguló lányra. Minél közelebb értünk a házukhoz, a kezemet annál jobban szorongatta. A házhoz érve leparkoltam az egyetlen szabad helyen, majd Reinára szegeztem tekintetem. Idegesen sóhajtozott, majd kikapcsolta a biztonsági övét és kiszállt a kocsiból. Sietve követtem én is mozdulatait, gyorsan mellé lépkedtem, összekulcsoltam ujjainkat és elkezdtem az ajtó felé terelni. Az ajtó előtt megtorpantam magammal szembe fordítottam, s egy csókot nyomtam ajkaira. Mosolyogva ölelt át, majd mikor elengedett kinyitotta az ajtót. Megcsapott a jól ismert illat amint átléptük a küszöböt. Szeretem ebben a házban lenni, olyan érzés töltött el mindig mikor itt voltam, mintha otthon lennék. Mintha mindig is ide tartoztam volna. Vonakodva lépdelt mellettem Reina a nappali felé, lépési szinte lelassultak és húznom kellett magam után. Először én jelentem meg szoba ajtajába, ahol szinte az egész család jelen volt. Mindenki a kanapén ült és valami nagyon fontos témát boncolgathattak, mert észre sem vettek minket. Aprót megköszörültem a torkomat és Anya kapta a fejét először felénk.
- Castiel - ugrott fel Anya a kanapéról  és rohanva futott széttárt karjaimba. Nevetve öleltem át Őt, s jó szorosan magamhoz húztam.
- Istenem Fiam. Annyira hiányoztál - mosolygott rám és távolabb húzódott tőlem.
Apró kezeket éreztem hátamon, majd Reina lassan kilépett takarásomból és mellém állt. Anya arca szinte sugárzott amikor szerelmem mosolygós tekintetét meglátta, majd hatalmas ölelésben részesítette őt is.
- Álljunk meg egy percre - tolta el Reinát magától. -  Mi volt ez az előbb?  - nézett értetlenkedve.
- Én is éreztem - kuncogott Reina mellettem. - Valószínű érezte, hogy itt van a Mamája és egy rúgással üdvözölt téged.
Anya szemei egyből a egyre gömbölyödő pocakjára terelődtek, ajkait pedig szélesebb mosoly lepte el. Angel és Agatha is csatlakozott hozzánk, akik szintúgy mosollyal nyugtázták a kisbabánk gondolatát.
- Gratulálok gyerekek - tört fel Anyából egy kisebb zokogás és gyorsan átölelt minket. -  Szóval ez volt amit elakartatok mondani, igaz?
- Nem teljesen... - vallottam be őszintén, és a "közönség" felé fordultam.

- Hát? Van még más is? - kérdezi értetlenül Anya, mire Reina- ra néztem.

- Ikreket várunk - mondja ki helyettem életem választottja, a szülők pedig kikerekedett szemekkel néznek minket. - Még nem tudjuk a nemüket, de azt már igen, hogy ikrek.

- Ez nagyszerű! - mondta Angel, miközben megbökte Nicket, aki nem igazán volt feldobódva a hírtől.

- Ja, fantasztikus - fogta magát, és kiviharzott a konyhába.

Értetlenül néztünk össze, bár én letudtam annyival, hogy biztos azért volt berágva, mert nem mondtuk el nekik hamarabb. De elvégre... a mi döntésünk, nem? Az is, hogy mikor közöljük a tényt, hogy szülők leszünk. Nagyszerű szülők.

- Utána nézek - szólalt meg halkan Reina, de megfogom a kezét.

- Veled akarok menni.

- Castiel, már így is... Hogy is mondjam? Ki van borulva...

- De miattunk, és nem miattad. Engedd, hogy veled menjek! - próbálkoztam erősen, ő pedig megenyhült és biccentett a helyiség irányába. Nick ott ült az egyik széken az asztalnál, és duzzogott, miközben a kislány fel akarta vidítani. Mikor rájött, hogy nem sikerült, lebiggyesztette a szája sarkát, amire azonnal felfigyelt.

- Sophie, ne haragudj! - nézett rá bűnbánóan rokonom, aztán felénk fordult.

- Nick... Miért vagy olyan elutasító velünk? - rontott neki azonnal Reina, de csendre intettem.

- Megértjük, ha azért vagy dühös, mert sokáig nem jelentkeztünk, de szükségünk volt egy kis pihenésre, és ki akartunk zárni mindent a múltunkból. Természetesen nem örökre, csak egy kis időre, amíg helyrerakjuk a saját életünket. Viszont Reina, és én sem értjük, hogy a babáktól miért vagy úgy kiakadva.

- Miért ne lennék? Én vagyok az aggódó bátyó, nekem kellene vigyáznom a hugicámra, erre meg? Elköltözik ki tudja hova, aztán két gyerekkel állít haza! Gratulálni tudok csak! Biztos szép család lesztek! - gúnyos mosollyal az arcán állt fel, majd felvette Sophie- t, és elmentek.

Reina sírva borult a nyakamba, én pedig csitítgattam azzal, hogy simogatom a hátát. Sajnos nem igazán vált be, és rettentően feszültek voltunk, de nem csak Nick miatt. Ami rajtunk volt nyomás, mindet szerettük volna eltüntetni, de ehhez nem elég két perc. És, ha a család sem segít, akkor mégis kire számíthatna az ember?

- Haza akarok menni! - sírta a nyakamba, én pedig megrázom a fejemet.

- Nem. Erős vagy, és nem érdekel téged senki. Le tudod győzni.

- Nem, te ezt nem érted. Nick a bátyám, és ha ő nem örül valaminek velem kapcsolatban, annak meg van az oka, és el is szomorít! - törölte meg a szemeit. - És, ha megszületnek az ikrek? Velük is olyan lekezelően fog bánni?

- Merné - ráztam meg megint a fejem. - Hidd el, meg fog békélni a helyzettel.

- Remélem igazad lesz... - motyogta, és elengedett.

Kimentünk a nappaliba, ahol a család már várta, hogy mit beszéltünk. Meg sem szólaltunk, csak vártuk, hogy legyen már valami. Nick nem méltatott minket egyetlen szóra sem, mindenkivel elvolt, csak hozzánk nem szólt. Sophie odajött hozzánk, és leguggolt elém. Mikor már nem bírta, leült, és azzal szórakozott, hogy a cipőfűzőmet kezdi el kikötögetni, és összegubancolni.

- Sophie, ne játssz a vendégekkel! - szólt rá Nick, mire fent akadt a szemünk.

- Mégis miért ne? A testvéred vagyok, ő pedig a vőlegényem. Rokonok vagyunk. És jó lenne, ha nem beszélnél velünk úgy, mintha valami fertőző betegséget hordoznánk, világos? - Reina végig nyugodt hangnemben beszélt, mire a testvére fújtatott egyet, és hátradőlt a kanapén. Bekapcsolta a tévét, és úgy tett, mintha rajta kívül senki sem lenne ott. Nagyszerű...

A konyhában üldögéltem, amikor Sophie mosolyogva odajött hozzám, és egy kis dobozkával a kezében az ölembe esett. Elsomolyogtam magam, Sophie pedig bocsánatot kért. Aranyos volt, és azon gondolkoztam, hogy vajon a mi gyerekeink fiúk lesznek- e, vagy lányok. Hogy fogják őket hívni? És, ha Reina- val tök másra gondolunk?

- Játszol velem? - tolta elém a kis dobozt.

- Ki nem hagynám! - válaszoltam talán túlzott lelkesedéssel is.

- Amúgy... - kezdett bele. - Apa miért olyan rossz kedvű? - szomorodott el, én pedig megsajnáltam.

- Azért, mert a testvére pici babákat vár...

- De az miért baj?

- Nekünk nem baj, csak ő szerette volna hamarabb is tudni. De hagyjuk inkább. Mit szeretnél játszani?

- Barbie! - kiáltotta, mire elhúztam a számat.

- Nem lehetne mondjuk, hogy videó játékozzunk? Nézz oda! De szuper! - mutattam a konyhából a nappaliba, ahol a tévé előtt hevertek a konzolok. Már senki sem tartózkodott ott, úgyhogy oda mentünk, és leültünk a készülék elé.

- Megmutatom mit kell nyomnod, oké? 

Bólogatni kezdett, így elkezdtem magyarázni, hogy mit, mikor, hol, és hogyan. Mosolyogva bólogatott tovább, de szerintem egy árva szót sem jelzett meg az én csodálatos fogalmazásomból. Elkezdtük nyomkodni a gombokat, bár Sophie kicsit duzzogott, mikor a kocsija lement az útról, hűségesen játszott velem a játék végéig. Már abban sem vagyok biztos, hogy ő akarta- e jobban ezt a játékot.

- Castiel, beszélhetnénk? - szólalt meg mögöttem Nick, mire értetlenül felvontam a szemöldökömet.

- Mégis miről?

- Sajnálom, hogy kiakadtam. Reina- tól már bocsánatot kértem, csak... Fájt, hogy nem tudhattam a terhességéről. Azt hittem, mint megosztunk egymással. És az, hogy annyi időre eltüntetek, csak hab volt a tortán...

- Figyelj - fordultam teljesen felé. - Reina nagyon ad a szavadra, és nagyon megbántottad, mikor úgy beszéltél vele, de megértelek. Én is ki lennék akadva, ha Bella terhesen állítana haza 3 év után.

Elnevettük magunkat, aztán én megkerestem Reina- t, és lepasszoltam Sophie- t. Kint ült az erkélyen, és a hintaszékben dőlt előre, és hátra. Kezeimet a vállára tettem, amitől sóhajtott egyet, én pedig elmosolyodtam.

- Olyan jó ez a nyugis hely, nem? - kérdezte, én válaszul csak hümmögtem. - Szerinted kikre fognak jobban hasonlítani? Rád, vagy rám?

- Rám, egyértelműen - villantottam egy ezerwattos mosolyt, amit persze Reina nem vett észre. Tudtam, hogy mosolyog, legalábbis remélni mertem, mert viccnek szántam.

- Úgy látom, a gimi óta nem változott az egód.

- Ennyire egyértelmű? - tettettem hamis sértettséget, aztán elnevettem magam. - Helyes.

- Menjünk be.

A hálószobában csend uralkodott, még a tücskök ciripelését sem lehetett hallani. Nyugodt volt a környék, amilyenről Reina mindig is álmodott. Én jobb' szerettem a csicsás, menő helyeket, mint az ilyesmiket. Persze, ahogy a mondás tartja: az ellentétek vonzzák egymást.

Lefeküdtünk az ágyra, és egymáshoz bújtunk. Kezemmel a derekát húztam közelebb magamhoz, míg ő sóhajtott egyet megint. Tekintetem szája és szemei között cikázott, s a vágyam hamar felül kerekedett rajtam. Megszüntettem a közöttünk lévő távolságot, és ajkaimat az övéire illesztettem. Tökéletes összhangban mozogtak ajkaink, majd nyelvemmel végigsimítottam alsó ajkán, Ő pedig hezitálás nélkül engedett utat nyelvemnek. Reina az a típus volt, aki a gyengédségre vágyott és odafigyelésre, ezért is különbözött Ő a többi lánytól. Már igencsak beleéltem magam a forró hangulatba, mikor is tenyerem a fenekére csúszott s erősen megmarkoltam. De nem mehettem tovább, ebben a házban biztos nem. Csoda, hogy most éppen nem zavart meg minket senki. Mosolyogva váltam el ajkaitól, majd a lányt mellkasomra húztam dereka körül pedig átkulcsoltam kezeimet. Kellemes és megnyugtató csend telepedett ránk. Nem figyeltünk másra csak kettőnk halk szuszogására.

- Noah- nak vajon lettek volna gyerekei? - kérdezte hirtelen.

- Ez most komoly? - most már nem kell színlelnem semmit.

- Tudod, hogy téged szeretlek, és Noah egyébként sincs már, úgyhogy felesleges idegeskedned emiatt. Én csak tudni szerettem volna, hogy mi lesz a sorsa, ha nem hal meg.

- Reina, ne csináld már ezt, kérlek...

- Castiel, abbahagyod a nyafogást? Köszönöm! - szólt le, én pedig duzzogtam magamban. - Csak aggaszt, mert meghalt, és tudom, régen volt, de... Akkor is a Rayen ölte meg, érted? 

- És ez akkora traumát hagyott benned? Reina, azt hittem lezártuk már a múltunk ezen szakaszát.

- Igen, eszméletlen nagyot! - gördült le a szeméből egy könnycsepp. - Félek, hogy veled is ez lesz majd. Hogy történni fog veled valami.

- Nem ölnek meg - nevettem el magam.

- Nem feltétlenül erre gondoltam.

- Nem, Reina. Én mindig itt leszek neked, oké? Mindig!
Tudom, hogy Noaht sohasem fogja elfelejteni Reina, de bízom benne hogy nekem egyszer sikerülni fog segítenem ebben neki. Tudom bunkóság és ezért már ezerszer bocsánatot kértem tőle, de én vagyok a jövője, és a gyerekei apja ,ezért sem akarom, hogy gondoljon rá továbbra is. Felejtenie kell és élni az életét megbánás és félelmek nélkül. 

Reina

Másnap egész reggel Castiel aggódását kellett hallgatnom. Féltet, talán túlságosan is egyedül elengedni bármerre is.

Melegséggel töltött el Castiel aggódás, viszont semmi szükség nincs rá. Nagyon jól tudja, hogy vigyázok magamra és a kicsikre. Nehezen tudtam csak magam megértetni vele, hogy nekem muszáj elmennem oda.
Tudom hogy ígértem valamit, de szeretnem ha Ő is tudná, milyen boldog is vagyok és mennyi mindent köszönhetek neki. Utam egyenesen a temető legeldugottabb részére vezetett. Lassan óvatos léptekkel masíroztam át a sok bozótban levő sír között. A hideg rázott ahogy tekintetemmel körbe pásztáztam magam körül. Egy árva lelket sem láttam, valószínű, hogy én voltam az egyetlen ezen a kietlen helyen. Talán évekkel ezelőtt megijedtem volna, ha egyedül kellett volna lennem egy temetőben, de mostanra megváltoztak a dolgok. Az a Reina félt volna, aki Castiel előtt voltam, mert ő bizonyos fokokig rettegett az ilyen dolgoktól. De Noah oldalán megerősödtem és az együtt átélt dolgok miatt. Szemeim előtt feltűnt a fehér sírkő, ami miatt a szívem szinte kisebbre zsugorodott. Gondozott volt talán az egyetlen ebben a sorban amit nem leptek el gazok. A sír előtt egy kis pad volt, amire letelepedtem egy halk sóhaj kíséretében. Felnéztem a sírkőn elhelyezett képre, ami Noaht ábrázolta. Sosem mosolygott egy képen sem, de talán ez tette őt
varázslatossá. Kiismerhetetlen volt az emberek számára, s csak kevesek tudtak a valós személyiségéről.
- Hát Szia - suttogtam halkan a képet nézve. - Most biztos mérges vagy amiért itt vagyok, pedig megígértetted velem, hogy elfelejtelek. Tovább léptem Noah, de sosem foglak elfeledni ez te is tudhatnád. Hiányzol, jobban mint gondolnád. Tudod azért jöttem ma ide, hogy elmondjam boldog vagyok és nemsokára anya leszek. Megfogadtam a tanácsod és szerintem Castiel is. Hogy miért említem Cast? Tudok arról amit neki mondtál, amit vele ígértettél meg. Tudod jó munkát végzett, mert soha életemben nem voltam még ilyen kiegyensúlyozott. Már csak az tenne boldogabbá, ha te is élnél és láthatnálak. Egy gyerekes álom, de olyan jó lenne ha teljesülne ez a kívánságom -  a kuncogtam fel kezeimet idegesen tördelve.
- Szerencsésnek érzem magam amiért szerethettelek és amiért te viszont szerettél. Nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy mellettem voltál, de hálát adok istennek amiért én lehettem az első és utolsó szerelmed. Valamint annak is örülök, hogy nekem pedig te lehettél az első mindenben. A szerelemben, a barátságban és sok minden másban. Köszönöm - suttogtam halkan s hagytam kitörni évek óta elnyomott könnyeimet.
Csendesen zokogtam fel-fel pillantva a sírjára. Most már tényleg tovább léphetek és csak előttem álló feladatra koncentrálhatok. Sohasem fogom elfelejteni őt teljesen, a szívem egyik legeldugottabb részében fog élni és amikor eljön az idő felfogom tárni azt a részét a szívemnek. Mesélni fogok róla a gyerekeimnek, az unokáimnak, mert tudniuk kell arról a személyről aki megmentette az életem és gyökeresen megváltoztatta.
- Valahol éreztem, hogy nem fogod tudni megállni sírás nélkül. Bár a remény hal meg utoljára, ezt szokták mondani. Persze tudom, hogy nagy kérés volt tőlem a könnyeid elrejtése, de bíztam benne megtudod csinálni. Sosem szerettem ha sírsz, tehetetlennek éreztem magam olyankor, ahogy most is - rezzentem össze egy ismerős rekedtes hangra a hátam mögül. A könnyeim elapadtak, ahogy légzésem is elakadt pár pillanatra. Mosolyogva ráztam meg a fejem,  az  elképzelt mondatokra. Annyira szeretném ha itt lenne, hogy még beképzelem a jelenlétét is. Letöröltem arcomról a könnyek maradékát, majd nehezen felálltam a lócáról. Vetettem még egy utolsót Noah fekhelye felé, majd megfordultam és a kijárat fele akartam menni, ha nem ütközök egy erős mellkasnak. Ijedten léptem hátra és az illetőre néztem, aki teljes fekete szerelésben állt előttem. A pulóvere kapucnija a fejére volt húzva arcát pedig a földre szegezte. Zsebre dugott kezekkel állt
előttem, s cipőjével idegesen rugdosta az előtte levő apró kavicsot.
- Azt hitted képzelődsz, ugye ? - szólalt meg pár perc csend után.
Ledermedtem amikor megszólalt. Megtapogattam a testem és erős belecsíptem alkaromba, hogy felébredjek ebből az álomból.
- Nem változtál semmit, ne csipkedd magad, nem álmodsz - emelte fel fejet, de még így is csak ajkait láttam a kapucni alól.
- Te meghaltál - suttogtam remegve. - Nem lehetsz itt.
- Meghaltam igen, a papírok szerint. De igazából nagyon is élő vagyok.
- Nem... ez nem lehet. Miért ? - tört fel belőlem a keserű zokogás, testem pedig minden ízben remegett. Hirtelen termett mellettem és elkapott derekamnál fogva, mielőtt összeeshettem volna. Szorosan
karjaiba zárt, fejemet pedig a mellkasába fúrtam.
- Miért tetted ezt Noah ? - zokogtam karjai között. - Meggyászoltalak, szenvedtem, és minden nap éreztem a bűntudatot, amiért miattam haltál meg.
- Nem volt más választásom Reina - szorított jobban magához pocakomra figyelve. - Az apád rendesen elbánt velem - akadozott hirtelen hangja remegve. - Nem akartam, hogy megsajnálj és kötelezettségnek érzed azt, hogy mellettem maradj. Ne akard megcáfolni, mert így lett volna. Én pedig ezt nem akartam, neked boldognak kellett lenned és elfelejteni engem.
- Mit tett veled Rayen ? - szipogtam a pulóverét markolva. - Mondd el kérlek.
- Nem tehetem - húzódott el tőlem, s fejét ismét a földnek szegezte.
- Noah - léptem közelebb hozzá, de elhátrált tőlem. - Kérlek...
- Nem akarom, hogy lásd Reina - felelte halkan. - Azt akarom, hogy arra a fiúra emlékezz, aki évekkel ezelőtt voltam.
- Nem! - csattantam fel mérgesen. - Noah tudni akarom mi történt - léptem elé ideges és elkaptam csuklójánál fogva.
- Gyermeket vársz és nem akarom, hogy még jobban felidegesítsd magad.
- Kérlek - könyörögtem kezemet felfuttattva arcához. Megrettent, amint megérezte ujjaimat arca vonalánál és elakart húzódni, de erősen tartottam magam a célom érdekében. Kezemet végigsimítottam arca pontjain, amin teljesen érezhetők voltak a lassan halványuló hegek nyomai. Óvatosan húztam le fejéről a kapucnit, amit szemei szoros csukva tartásával bírt csak ki. Jobb arc felén, az állától egészen a szeme aljáig, szinte egészében megroncsolódott a bőre, ami valószínű az égés miatt történt. Tenyeremet rá helyzetem sebhelyére, mutató ujjammal pedig apró köröket rajzoltam szeme alá.
- Reina - remegett meg a hangja, s kinyitotta Ibolya színű íriszeit.
Szememmel egyből megtaláltam az övet, majd szorosan magamhoz öleltem.
- Nem akartam hogy megrettenj - csókolt hajamba s karjaival közelebb húzott magához.
- Nem ijedtem meg Noah - feleltem. - Tőlem lehetnek akármilyen súlyos sebek rajtad, soha sem félnek tőled.
- Sajnálok mindent - simítottam tenyerét arcomra, majd felemelte azt hogy rám tudjon nézni. - Csak boldognak akartalak látni. Nem érdekelt semmi és senki, még saját magam sem, te csakis te számítottál senki más.
- Túléltem volna Noah. És nem engedtem volna, hogy ezt tedd. Nem érek annyit.
- Mikor érted már meg, hogy számomra te vagy-voltál a legfontosabb. Nekem az volt a dolgom a te életedben. hogy megvédjelek mindentől, még ha az saját magamat is jelentette.
- Sosem kellett volna - szipogtam halkan.
- De. Ha nem teszem azt, amit akkor, most nem állnál itt előttem menyasszonyként és várandósan - törölt le egy könnycseppet szememből. - Mert akkor mellettem maradtál volna és nem Castiellel. Elszakadtál volna attól a férfitól, akit szeretsz. Én pedig ezt nem tudtam volna végignézni. Akármennyire is szeretném másként látni a dolgokat, mindig erre a döntésre lyukadok ki. Mert ez volt számomra a helyes. Boldog vagy és ezáltal én is az vagyok.
- Igen boldog vagyok - mosolyodtam el.
- És azt akarom, hogy ez így is maradjon. Reina... - halkult el a hangja. - Azt akarom, hogy ez legyen az utolsó találkozásunk. Engedjük el egymást...
- Tudom, hogy ezt kell tennem, de ... - hajtottam le fejem szomorúan.
- Nincs de... - vágott szavamba szigorúan. - Te innen haza mész, ahhoz a férfihoz akit szeretsz, a gyermeked apjához és elfelejtsük ezt a találkozást. Csakis azért jöttem ma ide, hogy lássalak még utoljára, de amikor meghallottam amiket mondtál és láttam, hogy sírsz, nem bírtam megállni, hogy ne fedjem fel magam.
- Ki tudja még hogy élsz ?
- Kol és Jessica - fordította el fejét, hogy ne kelljen megrovó szemembe néznie. - Senki más. Velük töltöttem az elmúlt három évet. Viszont most hazamegyek, vissza Amerikába és apa elé állok, hogy tudja élek. Az életemnek ezt a fejezetét lezárom Reina. Magam mögött hagyom a múltunkat, de sosem foglak elfelejteni.
- Ez már végleges, igaz ? - fordítottam arcát ismét felém.
- Igen!
- Köszönök mindent Noah - fogtam közre arcát két kezemmel. - Ígérem senkinek nem fogok szólni erről a találkozásról. Hiányozni fogsz - túrtam tincsei köze mosolyogva.
- Te is nekem! - ölelt át óvatosan kezeivel hátamat simogatva. - Castiel igazi mázlista, és a gyermek is, hogy te lehetsz majd az édesanyja.
- Kijavítanálak, ha nem gond - nevettem el magam mosolyogva. - Gyerekek, ikrek lesznek.
- Ohh - ráncolta össze homlokát zavarában. - Akkor ők lesznek a világ legszerencsésebb gyerekei.
- Kicsit se vagy szerény - kuncogtam.
- Ezek a tények! - húzódott el lassan, s tenyerét ismét arcomra tette. - Menned kellene.
- Mennem - suttogtam szemeibe nézve. - Kérlek, mondd, hogy boldog leszel és megpróbálsz új életet kezdeni.
- Megpróbálok - bólintott. - De menj, mert ez csak nehezebb lesz.
- Hiányozni fogsz - öleltem át őt utoljára. - Sosem fogom elfelejteni mennyire szerettelek - engedtem el nagy nehezen, majd hátrébb léptem tőle. Kezemet a hasamra simítottam majd még egyszer felnéztem rá. Könnyes tekintettel találtam szemben magam, ő pedig domborodó pocakomat nézte.
- Menj már - nevette el magát zokogva. - Vár rád otthon valaki, aki megérdemli, hogy szeresd és boldoggá tedd.
- Igen vár - mosolyodtam el. - Viszlát Noah - indultam el lassan majd mikor mellé értem feltekintettem rá, s ő pedig vissza rám. Mindkettőnk szeme piros volt a sírástól és levegővételünk is szabálytalan volt. Egy utolsót bólintott még mosolyogva, majd elfordult tőlem. Összeszedtem magam, tekintetem a kijáratra vezettem és lassan elindultam.  Szívem még mindig vadul kalapált. Minden lépéssel amivel egyre távolodtam tőle, a szívem úgy lett egyre könnyebb. Ő hiányzott ahhoz, hogy mosolyogva tudjak az előttem álló időszakra nézni. Tudom, hogy rendben lesz, tudom hogy boldog lesz idővel. Haragudnom kellene amiért ezt tette velem, de egyben meg is tudom érteni. Miattam tette, értem, amiért rettentően hálás vagyok neki. Tudom, hogy minden úgy lett volna ahogy mondta, ha nem játssza el a halálát. Mellette maradtam volna és egyikünk sem lett volna boldog. Ezért is nem haragszom rá, mert igaz ilyen módon, de segített nekem abban, hogy boldog legyek hogy megtaláljam a helyem. A házunk előtt mar féltűnt a kapunál támaszkodó Castiel. Mosolyogva bámulta minden mozdulatom, amint kiszálltam a kocsiból és lassan felé lépdeltem. Nevetve borultam széttárt karjai közé, közben apró csókokat adva neki.

- Mi ez a jókedv Boszi? - vonta fel a szemöldökét játékosan.
- Csak rájöttem mennyire boldog vagyok melletted, és arra ős hogy menthetetlenül szeretlek Castiel Davis - mosolyogtam az engem ölelő fiúra.
- Nos, az a helyzet hogy én is így érzek Reina Hamilton - csókolt meg vigyorogva. - Visszavonhatatlanul és teljes szívemből szeretlek, mind a hármótokat.
Elmosolyodtam kijelentésén és fejem vállába fúrtam.
Boldog voltam és mellette volt a helyem. Ebben százszázalékosan biztos voltam. Tudom, hogy az összes könnycsepp, veszekedés, távollét mind megérte, mert csak erősebbek lettünk általuk. Bármi történt velünk, lehetett az jó, akár rossz, a szerelmünk lángja sohasem aludt ki. Szerelmesek voltunk most és mindörökre. Ez pedig azt hiszem így volt rendben. A sors mindig is ezt az utat szánta nekünk. A kettőnkét együtt. Örökre.

Helyzetjelentés és Befejezés :(

 

 

Sziasztok! 

Egy nagyon rossz hírrel jöttem, ami sokaknak nem fog tetszeni. 

Mióta leállt a blog törtem az agyam a folytatáson, de valahogy nem jött az áhított ihlet. 

Persze kisebb bevillanások voltak, hogy miről is szólhatna, de az elég kevésnek bizonyult. 

Egyszerűen nem tudom mivel tudnám még ezt a sztorit izgalmasabbá és még mindig érdekfeszítővé tenni.  Nem akarok egy unalmas 2.évaddal visszatérni és csalódást okozni számotokra. Azt hiszem mindent kimerítettem már az Ő sztorijukból. Sok minden történt velük, jók rosszak egyaránt és szerintem szép kerek történet lett a végéből. Imádom ezt a sztorit, nagyon a szívemhez nőttek, nem akartam őket elengedni, de azt hiszem most itt az ideje. Úgy voltam vele, hogy hagyom még és lehet később folytatom, de az következő hónapokban nem sok időm lesz az írásra. Talán túl nagy fába vágtam a fejszém amikor elkezdtem két blogot írni. Viszont most a másik kezd beindulni és azt a kis időmet annak szeretném majd szentelni. De engesztelés ként arra gondoltam, hogy megírom az Epilógust, ami minden elvarratlan szálat elvarr és megtudhatjátok hol is kötött ki Cas és Reina. Ezt az Epilógust nem átlagosnak szánom, inkább mintha egy hosszú novella lenne, ami befejezi ezt a történetet. 

Remélem nem haragszotok amiért így döntöttem és kíváncsiak lesztek az utolsó részre. Tudom, hogy most ez nagy kérés lesz, de aki elolvasná még az utolsó fejezetet az jelezzen egy kis megjegyzéssel, hogy tudjam nem vagytok nagyon kiakadva rám. Imádom mindegyikőtöket, szerettem a kedves és biztató megjegyzéseiteket. :D 

Továbbra is elérhető vagyok a másik blogon, és remélem minél többen benéztek oda, és velem együtt izgultok ott is Hannah& Ashton történetén. 

Még egyszer elnézéseteket kérem, és várom a hozzászólásaitokat :D
Csóközön
Sofiaa^^

" Kérlek mondj igent " 1 Évad. Befejező Rész.

Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap.
Szerettem? Nem tudom. De nélküle nincs semmi értelme, semminek. De a  való élet, megy tovább.
És idővel a veszteség elhalványul majd, beépül a mindennapi életembe, és néhány év múlva, talán azon kapom magam, hogy tulajdonképpen rendben vagyok. Megváltozott minden ugyan, de még mindig hallom a  hangját, még mindig előttem van a mosolya, még mindig mindennap gondolok rá.
Egy hónap! Kimondani is szörnyű, hogy kerek egy hónapja hagyott itt engem. A lelkiismeret furdalás, amit éreztem a halála miatt, a mai napig üldöz.
A barátaim, a családom és Castiel minden nap, próbáltak kirángatni az önmarcangolásomból. Talán ők voltak a mozgatórugói annak, hogy ne essek szét teljesen. De legfőképp Castiel. Megértett, támogatott, segített rajtam. Az ő közelsége jelentette számomra a kiutat, a fájdalomból.
A karácsony, a szilveszter, mind elrepültek felettünk, de senki nem foglalkozott vele. A halála után, hogyan is tudtuk volna megünnepelni a szeretet ünnepét? Amikor valaki, akit annyira szerettünk, nincs többé jelen az életünkben. Mindannyian kaptunk tőle valamit, egy álmot, egy emléket, és egy kis bátorságot. Többet jelentett számunkra, mint ő azt valaha is gondolta volna.

A hó még mindig fehéren lepte el a tájat. A parkban gyerekek szánkóztak, hógolyóztak. Az emberek boldogan sétáltak, a még nyitva álló Karácsonyi vásárokon. Forralt borral a kezükben nevetgéltek.
Minden olyan normálisnak tűnt. Csak éppen bennem volt egy nagy űr, ami lassan akart csak eltűnni.
Ráérősen sétáltam le a pár házzal lejeb. Megálltam az ajtó előtt, de mielőtt csengethettem volna, Caroline tárta ki az ajtót mosolyogva.
- Szia Édesem - ölelt át szorosan. - Jobban vagy? - húzódott el tőlem, aggódó tekintettel.
Magamra erőltettem egy áll mosolyt, majd beléptem a házba. Lecsúsztattam a lábamról a csizmát, s  levettem a kabátom.
Kedvesen invitált be Car a nappaliba, ahol apa ült a kanapén, egy újsággal a kezében.
Most már természetes mosollyal az arcomon sétáltam hozzá, kikaptam a kezéből az újságot, és megöleltem.
Nevetve szorított magához, amíg már alig kaptam levegőt.
- Már ide is költözöl? Akárhányszor jövök, te ugyan itt ülsz. Vagy ideragadt a feneked? - próbáltam viccelődni.
Car nevetve ült le Apa mellé, aki átkarolta a vállát.
- Én is ezen gondolkodtam - nevetett fel a nő.  - Többet van itt, mint otthon. Mondjuk nem mintha bánnám.
- Nem is tudom ki az, aki mindig maradásra bír - bökte meg az arcát játékosan Carnek Apa.
Amikor bejelentették, hogy ők együtt vannak, meglepődtem. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valaha is egy párt fognak alkotni. De mindenkinek kijár a boldogság. Ahogy nekik is. Ha Apa, Caroline mellett boldog, annak én csak örülök.
- Bella ébren van? - törtem meg az idilli pillanatot, mert éppen puszilgatták egymást.
- Persze, nemrég vittem be neki az ebédet. Castiel miért nem jött veled? - fordult felém Car.
- Nickel és Kollal elment valahová. Azt mondta majd hív, ha végeztek - álltam fel a kanapéról. - Akkor megnézem a kedvenc sógornőm - intettem neki, és Bella szobájába indultam.
Bekukucskáltam az ajtón, az ágyban pihent, valamit nézett a tévében.
Amint észrevett, mosolyra húzta a száját, majd intett.
Bekucorodtam mellé az ágyba, és nyakig betakaróztunk.
- Hogy vagy? - fordítottam a fejem felé.
- Napról napra jobban. Egy kicsit fáj még a seb, de már nem vészes! - mosolygott.
- És az én gyönyörű hercegnőm? - raktam a fejem a hasára nevetve.
- Lehet királyfi lesz, ne éld bele magad, hogy lány lesz - mosolygott.
- Pedig annak kell lennie, és kész! - vágtam be a durcát. - Csak képzeld el, rózsaszín szobát csinálunk neki, rózsaszín kiságy, ugyan olyan ruhák, a babakocsi is olyan színű lesz. Csillogó kis fülbevalót veszünk neki. Egy igazi hercegnő lesz! - álmodoztam Bella hasán feküdve.
- Én nem vagyok az a rózsaszín típus - nevette el magát. - De szólok a tesómnak, hogy hozzon neked össze egy kislányt, akkor kiélheted a vágyaid.
- Nem is rossz ötlet! - gondolkoztam el. - Csak vicceltem. Nem állok készen még egy gyerekre. Szerintem Castiel se. De a tesóm igen. Nagyon boldognak látszik, csak a miatt szomorú, hogy nem laksz velünk - biggyesztettem le az ajkaim.
- Amint jobban leszek, visszamegyek. De anya segítsége kell, hogy rendbe jöjjek. Amúgy is, mondtam neki, hogy jöjjön velem - mondta kicsit mérgesen.
- Nem tudom az okát, hogy miért nem jött.
- Ugyan olyan a kapcsolatotok még mindig, igaz?
- Igen - fordítottam el a fejem.  - Nem megy még. Időre van szükségem. Annyi mindent kellene átbeszélnünk, de azok a témák, csak régi sebeket tépnének fel.
- Drágám! Noah már elment. És biztos vagyok benne, ha tudná, hogy még mindig nem békültél ki Nickkel, nagyon mérges lenne.
- Én is tudom. De nem olyan könnyű elengedni a múltat - fordultam vissza hozzá.
- Elhiszem - söpört ki egy tincset a szemeim közül. - De tovább kell haladnunk, bármennyire is nehéz. Castiel melletted maradt, vele előre tekinthetsz a jövődbe.
- Azt is teszem. Ha ő nem lenne, már rég becsavarodtam volna. Mindent megtesz értem. Velem van, megnevetett, minden nap szerelmet vall nekem, ami boldoggá tesz - mosolyodtam el. - Bár néha úgy érzem, ez egy feladat számára, vagy nem is tudom. Mintha megakarna óvni attól, hogy emlékezzek.
- Jól is teszi. Persze emlékezz a múltra, mert azt nem szabad elfelejtened, de ne tedd egyfolytában. Néha gondolj vissza rá, de ennyi, semmi több.
- Értem - feleltem halkan.
- Dehogy érted - csapott a homlokomra. - Ahh inkább meghagyom Castielnek azt az örömöt, hogy felvilágosít.
- Nem kell! Már fel vagyok! - kacagtam.
- Nem arra értem, te buta - kacagott ő is. - Piszkos a fantáziád.
- Nem tehetek róla! Castiel a párom, sok perverzség ragadt rám - nevettem, majd éreztem, hogy a zsebemben rezeg a telefonom.
Kol volt, miszerint szeretne találkozni velem a parkban, 10 perc múlva.
- Kol látni akar engem! - néztem meglepetten Bellára.
- De miért, nem mondta?
- Nem. Csak, hogy 10 perc múlva a parkban - keltem ki az ágyból.  - Kíváncsi vagyok.
- Majd hívj fel. Tudni akarom én is, mit akar.
- Első dolgom lesz. Na szia! - nyomtam egy puszit az arcára. - Neked is kicsi Sophie - simogattam meg a hasát.
Bella csak a fejét ingatva visszadőlt az ágyban, majd ismét a tévét bűvölte.
Elköszöntem Apáéktól is, és siettem a parkba. Valószínű, sejthette, hogy még mindig Bellánál vagyok, azért írt csak 10 percet.
Már a park bejáratánál kiszúrtam a  fekete haját. A pad támláján ült, kezébe egy borítékot szorongatott.
- Szia Husi - ültem fel Kol mellé.
- Hercegnőm - ölelt át egy puszival kísérve.
- Mi volt olyan sürgős? - kérdeztem rá nézve.
- Huhh sok dologról, akarok veled beszélni. A fiúkkal már megbeszéltem, de veled is meg kellene - kezdte zavarodottan.

- Kol, baj van? - érintettem meg a vállát.
- Kezdem az elején, oké? - emelte a tekintetét rám, amire én csak bólogattam.  - Szóval, arra a döntésre jutottam, hogy nem szeretnék visszamenni Amerikába. Sokkal több barátot, és élményt szereztem itt az elmúlt pár hónapba, mint otthon egész éltem során. Szeretném, ha a közeletekben maradhatnék, szeretnék itt munkát vállalni.
- Te barom! Mindenki örülne neki, ha maradnál, főleg én - öleltem át, amit viszonzott.
- Van még egy dolog. Ezt még Noah, temetése után akartam neked odaadni, de nem mertem. Annyira szarul voltál, hogy féltem valami történik veled - nyújtotta felém a borítékot.
- Mi ez?
- Amikor összejöttetek, akkor írta ezt a levelet. Azt mondta, ha bármi is történik vele, adjam oda neked. Mintha már akkor is tudta volna, hogy mi fog történni - hajtotta le a fejét szomorúan.
- Itt maradsz velem amíg elolvasom? - tettem fel neki a kérdést remegő hanggal.
Biztatóan megfogta a kezem, és bólintott.
Pár pillanatig, csak néztem a borítékot, majd felnyitottam.
Megismertem az írását, de mintha egy kicsit más lett volna. Mintha remegett volna a keze, amikor írta a sorokat. Talán igaza volt Kolnak, már akkor sejtette, a halálát.


Reina! 

Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem vagyok melletted. Valószínűleg elbuktam, mint a védelmeződ, de te életben maradtál. Amikor ezeket a sorokat írom, még a kapcsolatunk elején járunk. De már most érzem, hogy felejthetetlen időszaknak nézek elébe. Minden vágyam az volt, hogy melletted lehessek, és boldognak láthassalak a  karjaimban, a szeretetemben, s a világomban tudhassalak. Sosem mertem őszintén, teljes szívemből beszélni neked az érzéseimről.  
Minden, amit szeretek magamban, az az érzés, amit irántad érzek. Sok évet pazaroltam el azzal, hogy csak néztelek, és a barátságomat kínáltam fel neked. Pedig már akkor tudtam, hogy te leszel az első, és utolsó szerelmem. 
Tudom, hogy most szenvedsz, amiért nem vagyok már melletted. Tudom, hogy szeretsz engem, és fáj amiért meghaltam. De ez a tény nagyon szomorúvá tesz engem. Nem akarom, hogy bánkódj. 
Neked tovább kell élned az életed, miután én meghaltam. Találnod kell valaki mást, szerelembe esni, és boldognak lenni. Ehhez pedig, minél hamarabb el kell engedned engem. 
Sajnálom! Sajnálom amiért nem lehetek veled. 
Vigyázz magadra kérlek! 
Ne ejts több könnycseppet miattam! 
Egy utolsó kérésem van, amit teljesítened kell! 
FELEJTS EL! Hogy ne kelljen aggódnom miattad. Ha ezt megteszed, akkor nyugodtan térhetek át a másvilágra.
Mostantól fogva, el kell eresztenem a kezed.
Ég veled! Szeretlek most, és mindörökké! 
Noah

Sírni akartam, legszívesebben ezer és ezer könnycseppet hullattam volna. De akkor máris megtagadtam volna a kérését. Amikor legutoljára kaptam egy búcsúlevelet, nem hallgattam a kérésre, majd sötétségbe taszítottam magam. Ezért ezt most nem tehettem meg. Az utolsó dolog, amit tehetek érte, hogy beteljesítem az kéréseit, fájó, és nehéz szívvel.
Az arcom a levélbe temettem, próbáltam mély levegőket venni, ezzel visszatartva a sírásom.
- Nem fogok sírni Noah. Megígérem. Nem fogok semmi olyat tenni, amiért te szomorú lennél - suttogtam miközben arcomba nyomtam a lapot. - El foglak felejteni. Biztos időbe fog telni, most azonnal nem leszek rá képes, de nem fogok örökké bánkódni. El foglak felejteni, és boldog leszek. Mindent elfogok követni azért, hogy fentről boldognak láss - vettem el a lapot az arcom elől, majd az égre tekintettem.
Esküszöm, hogy mindent megfogok tenni azért, hogy békében nyugodhass.
Kol ölelése ébresztett fel az elmélkedésemből. Szorosan simultam a karjaiba, amik védelmezően öleltek. Nem maradt már más, csak az előre tekintés. Ami nehéz lesz, de együtt megtudjuk tenni.
- Annyira hülye, hogy ilyeneket kér tőled - nézett rám könnyes szemekkel. - Hogy lehetne őt elfelejteni?
-  Nem kell teljesen elfelejtened, a szívedben tovább élhet - feleltem halkan. - Mindig velünk lesz, itt bent - érintettem meg a szívénél a mellkasát.  - De nem sírunk, nem bánkódunk, mert együtt indulunk el egy új ösvényen. Úgyhogy - ugrottam le a padról, Kol felé emelve a kezem. - Velem tartasz Kol? Nézel velem együtt szembe a jövővel?
Letörölte a könnycseppeket az arcáról, és nevetve elfogadta a kezem.
- Igen! Együtt mindenre képesek vagyunk - mosolygott.
- Figyelj - indultunk el lassan. - Mielőtt hazamegyünk, elszeretnék menni valahová.
- Hová? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Megteszem az első lépést, a régi Reina felé. Elkísérsz? - mosolyogtam fel rá.
- Naná! Már alig várom, hogy újra a régi Hercegnőm álljon előttem!
 Összekulcsoltuk ujjaink, lassan, vidáman folytattuk az utunk.
Megértettem, elfogadtam. Noah, megígérem neked, hogy boldog leszek, nevetni fogok minden áldott nap, visszahozom azt a lányt, akit régen ismertél.




                                                                     Castiel


Nehéz időszakon vagyunk túl, talán mindannyian. Nem volt semmi érzelmi kötődésem a fiúhoz, se barátok, se ellenségek nem voltunk. De valamiért, engem is elszomorított a halála.
Sohasem fogom elfelejteni Kol arcát, amikor közölte velem, hogy Noah nem jutott ki a házból.
Próbáltam mindent megtenni, hogy Reina ne őrlődjön annyit a dolgokon. Noah megkért arra, hogy tegyem boldoggá, bár ezt mondania sem kellett volna, mert magamtól is megteszem. De, így még jobban törekszem a szerelmem kimutatására.
Nickkel hazafelé tartottunk, sok elintézni valónk akadt mostanában.
A zenei karrierünk is felfelé ívelt, amitől roppant boldog voltam. Reina debütálása hatalmas siker volt, amit ujjongva fogadtak Takumával. Talán egy életre szóló szerződést kötöttek ők ketten, mert minden egyes új számon, együtt dolgoznak. Hallani sem akarnak arról, hogy különváljanak.
A hónapok teltek, és egyre boldogabb voltam. Oldalamon a legcsodálatosabb lánnyal a világon, hátam mögött pedig egy tökéletes zenekarral. Reinával eldöntöttük, hogy nem fejezzük be az iskolát nappali diák ként. Különleges engedéllyel, csak a szintzáró vizsgákon kellett jelen lennünk.
Mindenünk csak  kettőnkön, és a karrierünk körül forgott. Kemény hónapokat tudhatunk magunk mögött. Sokszor kellett különválnunk a koncertek miatt, de mindig hűségesen vártunk egymásra. Senki nem tudja megingatni a szerelmem felé.

Forró nyár eleji napot élünk most. Az utolsó itt töltött napunkat.
A barátainkra sem jutott elég időnk, de úgy gondoltuk, hogy ma bepótoljuk a hiányosságunkat. Reina és Nick, mindenkit meghívott egy kerti partyra.
Az ágyunkon feküdtem, néztem a készülődő lányt. Mérgelődve dobálta ki a ruhákat a szekrényből. Nem értem a nőket, hogy miért kell ennyire nagy ügyet csinálni az öltözködésből. De nem is említem neki, mert úgyis azt mondaná, hogy én ezt nem érthetem, mert férfi vagyok.
Mikor végre megtalálta a megfelelő ruhát, ledobta mellém az ágyra. Mosolyogva forgattam a fejem arra amerre ment, és csodáltam a szexi fehérneműjét. A fantáziám beindult, majd megragadtam a karját, amikor elakart menni mellettem.
Huncut mosollyal az ajkaimon tepertem le az ágyra, majd fölé másztam.
Pimasz mosolyt vett fel, próbált lelökni magáról.
- Mennünk kell lassan. A többiek itt lesznek nemsokára - nézett a szemeimbe.
- Ugyan Boszi - túrtam bele szőke hajába. - Gyors leszek! Meg amúgy is, te tehetsz róla, hogy megkívántalak. Ha nem illegeted magad ebben a csodás fehérneműben előttem, akkor megmenekülhettél volna, de most már - szorítottam vigyorogva a kajait a feje fölé.
Lassan lehajoltam az ajkaihoz egy szenvedélyes csókért. Ajkaink szinte azonnal szinkronban mozogtak. Elengedtem kezeit, amikkel azonnal a hajamba túrt. Ujjaimat végighúztam  a mellkasán, a mellénél megállva. Óvatosan bebújtattam az ujjaim az anyag mögé, gyengéden simogatva bimbóit. Amint megérezte hideg ujjaim, belenyögött a csókunkba, ami engem még jobban feltüzelt. Kezei a gerincem mentén simogattak, míg az én ajkaim a nyakát szívogatták.
Megszakítottam a csókunkat, majd megszabadultam a felsőmtől. Amint végignézett felsőtestemen az ajkaiba harapott. Vadul birtokba vettem a száját, épp annyira engedtem el, hogy levegőhöz jusson. Kezeit levitte a férfiasságomhoz, s próbálta kiszabadítani a nadrág fogságából. Egyetlen egy percre sem engedtem el a száját. Ledobtam magamról az időközben kigombolt ruhaneműt. Ujjai a bokszerem alá csúsztak, amitől megfeszült a testem, amint hozzáért. Csókokkal borítottam el mellkasát, utána szép lassan kibujtattam melleit a melltartóból.
- Reina! Megjöttek Rosáék! - vágódott ki hirtelen az ajtó, Nick ereje által.
Magamra húztam az első dolgot, ami a kezeim köré került, egy kisebb takaró volt. Reina az ágyra dobott ruháját kapta a teste elé.
- Mi a jó büdös francért kell mindig ránk nyitnod? Talán ennyire érdekel a húgod szexuális élete?  - kiabálta Reina szinte már piros fejjel, a lefagyott Nicnek. A fiú megrázta a fejét, majd elvigyorodott.
- Akaratomon kívül is, óvlak egy esetleges teherbe eséstől - röhögte el magát.
Rám nézett, és együtt röhögtünk tovább.
- Tünj el. Most! Rosának meg mond meg, mindjárt lemegyünk - utasította az ajtóra mutatva.
Amint kilépet Nick, durcásan összevonta a karjait.
- Ne dühöngj már Bébi - nyomtam egy csókot az ajkaira. - Holnaptól senki nem fog ránk nyitni.
- Alig várom már - mosolyodott el, majd felpattant az ágyról.
Bementem a fürdőbe lenyugtatni magam, egy hideg zuhany segítségével. Mire végeztem, Reina is fel volt már öltözve. Magamra kapkodtam a ruháim, kéz a kézben ballagtunk le a kertbe.
Szinte már mindenki itt volt, aki számított. Kol és Jessica, Takuma, Rosa, Lys, Alexy meg a csaja. Nem tudom mi a neve, annyira nem is izgat. Anya és Angel, Agathával tevékenykedtek a konyhában. Nick, Eren és Amber pedig Bella körül ugrált. Asszem már csak Kimre és Tylerre vártunk.
- Na befejeztétek a hancúrozást? - röhögött felém Lys.
- Vicces vagy - ejtettem egy gúnyos mosolyt felé.
- Nyugi haver - karolt át. - Már hozzászokhattál volna, hogy ebben a házban, csak késő éjjel lehet szexuális életet élni.
- Lysander - csapott a hátára Reina dühösen. - Nem unjátok még? Csak felejtsük el! - fogta meg a karom a lány, Bella felé húzva engem.
- Én kis Sophie-m - simogatta meg a nővérem hasát mosolyogva. - Már csak pár nap, és látlak.
- Reina, megmondtam, nem lesz Sophie - nézett le rá a székben ülő Nővérem, az előtte guggoló Reinára.
- Összeakarsz törni lelkileg? Miért? - biggyesztette le ajkait.  - Ez a legszebb név a világon.
- Számodra. Nekem nem! Amúgy meg, a baba nevét a szülőknek kell eldönteni. Nem neked.
- Ez szíven ütött - kapaszkodott a karomba nevetve. - De egy apró közöm van hozzá, az én DNS-em is benne van a babába. Gondolj csak bele, ugyan abból a spermából lettünk Nickkel. Így lehet engem is venni, az egyik szülőjének.
- Te bolond vagy - kezdtünk egyszerre kacagni mind.
- Castiel, jobb ha csinálsz ennek a nőnek is egy gyereket, mert kezd elborulni az elméje - mutatott Amber Reinára, aki már megint Bella pocakját simogatta.
- Majd meglátjuk! Időnk van még, nem tervezek semmit. Ha jön jön, ha nem, akkor várunk - húztam magam mellé Reinát,s megcsókoltam.
Nem vagyok egy nagy társasági ember, de nagyon jól éreztem magam velük. Olyanok voltunk, mint a gyerekek, pedig már lassan felnövünk mind. Visszagondolva az elmúlt két évre, életem legcsodálatosabb és legszörnyűbb évei voltak. De a barátságok, amik Reina és Nick érkezése után kötöttek, törhetetlenek lettek. Ez a csapat együtt marad, bármi is történjék.


                                                           
                                                                      Reina


A fiúk vállalták a húsok grillezését. Mi lányok, addig megterítettünk. Időközben befutott Kim és Tyler is.
Az egész délután jól telt, nevettünk, régi sztorikat meséltünk. Olyan természetesnek tűnt minden, mintha sosem történt volna velünk semmi rossz.
Este felé a banda szétszéledni látszódott. Rosát és Lyst, kísértük ki utoljára Castiellel.
Még mielőtt elindultak volna, Rosa félrehívott valami nagyon fontos dolog miatt.
- Történt valami? - kérdeztem aggódva.
- Semmi, ne ijedj meg. Csak annyit akartam mondani, hogy hiányozni fogsz - ölelt át szorosan.
- Visszajövünk. Minden szintzáró vizsgán itt leszünk. Együtt fogunk elballagni. Ezt megígérhetem - toltam el magamtól, és megsimogattam az arcát.
- Hoztam neked valamit - kezdett el matatni a táskájában. - Szeretném, ha ez emlékeztetne téged, rám! - tett a kezeim közé egy fél szívű medállal ellátott nyakláncot.
Kisebb örömkönnyek gyűltek a szemembe, boldogan karoltam át a barátnőm.
- Köszönöm. Mindig itt lesz a nyakamban! - csatoltam fel.
- A másik fele nálam van, így együtt lehetünk gondolatban - mosolygott.
- Minden nap foglak hívni, ott a Skype, az email- ek. Nem foglak elhanyagolni - szorítottam meg két oldalról a karját.
- Tudom, hogy így lesz! - fojtott meg ismét az ölelésével, majd visszamentünk a fiúkhoz.
Hosszú ölelkezés árán Lystől is elbúcsúztam. Cassel addig figyeltük a távolodó alakjukat, amíg teljesen el nem tűntek.
- Nincs kedved sétálni egyet? - húzott magához mosolyogva.  - Az év ezen szakaszában, rengeted hullócsillagot lehet látni éjjelente.
- Nocsak! Tudtommal te nem szereted a nyálas dolgokat - nevettem a szemeibe nézve.
- Nem is szeretem, de tudom, hogy te igen. Gyere, csak egyszer ajánlom fel - csúsztatta a derekamról a kezeit a csuklómra, és elindultunk.
Hosszas séta után a parton kötöttünk ki. Castiel leült a homokba, én pedig az ölébe ültem. Gyengéden átkarolta a derekam, állát a vállamra hajtotta. Igaza volt a fiúnak, minél jobban telt az idő, annál több hullócsillagot láttunk. Számtalan kívánságot elsuttogtam, és mind hozzá köthető volt.
Megfordultam a karjaiba, mosolyogva belenéztem a  két perzselő szürke szempárba. Itt a helyem mellette. Amikor próbáltam eltaszítani magamtól, amikor megtagadtam az érzéseimet felé, az volt a legnagyobb bűn, amit elkövethettem. Mert akármi is történt velünk, én még mindig töretlenül szeretem.
- Min jár a pici szőke agyad? - túrt finom a hajamba.
- A szádon gondolkoztam, hogy mennyi mindent lehetne vele csinálni - nyújtottam ki a nyelvem.
- Ne lopd a szövegem kislány - tepert le a homokba.
Ajkait az enyémekre nyomta, lassú táncba hívva a nyelveinket. Két keze közé fogta az arcom, s olyan szenvedéllyel vette birtokba az ajkaim, hogy azt hittem belehalok a csókba, a gyönyörűségbe.
Addig ízlelgettük egymást, amíg nem éreztem az esőcseppeket rajtunk. Mikor egyre jobban kezdett záporozni, összekapartuk magunkat a földről.
- Asszem mennünk kéne - mosolygott rám esőtől áztatott arccal.
Fél nézetem a mosolygó arcára, közelebb bújtam hozzá. Karjaim a nyaka köré fontam, s hagytam az esőcseppeket, hogy eláztassanak minket. Karjait átfonta a derekam köré, szorosan simulva hozzám.
Az eső még jobban rákezdett, amitől nevetésbe törtünk ki.
- Itt az idő, hogy menjünk - szólalt meg nevetve.
- Ne, ne csak még egy percet - szorítottam jobban magamhoz.
Bólintott, s forró csókban forrtunk össze. Arcunkról hullottak az esőcseppek, de nem tudtunk már törődni velük. Most már csak mi ketten voltunk, egymásnak örökre.
- Ígérd meg, hogy ez most már örökké tart! - suttogtam amikor elváltak ajkaink.
- Ígérem! - csókolt meg újra. - Tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat, de te is tudod, hogy nem vagyok egy nagy romantikus fajta - nézett rám mikor elengedett.
- Tudom. De ezért is szeretlek.
- Igazából holnap akartam megtenni, de azt hiszem ez a tökéletes alakom - térdelt le elém, s kivett a zsebéből egy apró ékszerdobozt. A szívem kihagyott pár ütemet, a levegő is nehezen jutott el a tüdőmbe. Félresöpörtem a vizes hajam a szememből, és érdeklődve néztem a vizes homokban térdelő fiúra.
- Reina Hamilton. Szeretlek! Senki más nem dobogtatta meg még a szívem ennyire, mint te. Nélküled a jövőm el sem tudom képzelni. Szeretném, ha hozzám jönnél  feleségül. Kérlek mondj igent - nyitotta ki a dobozt, majd elém tárult kettő fehér kövekkel kirakott eljegyzési gyűrű.
Könnycseppjeim sodródtak az esővel, közben mosolyogva bólintottam Castielnek.
- Igen - feleltem halkan.
Felállt velem szembe, majd lassan az ujjamra húzta a gyűrűt. Kivettem a másikat is a dobozból, amit az ő ujjára húztam. Összekulcsoltuk kezeinket, és megpecsételtük szerelmünk egy csókkal.
Szerettem őt. Szeretem és szeretni is fogom örökre. Mindent amit valaha is kívántam, most megkaptam. Szerelem, család és boldogság.
Nem érdekel már többé a múlt, csak a jövő, amit Castiellel tölthetek. Többet pedig nem akarok, csak az ő szerelmét egy életen át.

   
                                                                       Kol



Összeszorult a szívem, amikor a karjaimba zártam Reinát. Annyira hozzám nőt az elmúlt egy év alatt. Olyan mintha a kishúgom lenne, akit most elveszítek. Tudom, hogy visszafog jönni, de már megszoktam, hogy nap mint nap láthatom.
- Jajj Kol, ne már. Ne vágj ilyen fejet. Még Nick sem ilyen szomorú, amiért elköltözünk - fogta meg a kezem mosolyogva Reina.
Castiellel épp a bőröndöket pakolta be a kocsiba, egy hosszú utazásra készülve.
- Na hogy mondhatsz ilyet! Igenis hiányozni fogsz - ölelte át a húgát Nick. - Te meg ne bömbölj már itt! Úgyis hazajönnek majd,  amikor megszületik a lányom ! - csapott rá a vállamra.
- Tudom, de olyan szomorú - kezdtem el viccből nyafogni. - Castiel, nem viheted sehová a Hercegnőm!
A fiú csak rám nézett, és elröhögte magát. Ezt megjegyeztem.
- Vigyázzatok magatokra fiúk. Szeretlek mindkettőtöket  - ölelt át minket Reina. - Te vigyázz Bellára, te pedig Jessicára - mutogatott ránk.
Szavak nem jöttek a torkunkra, csak bólogattunk. Összeborzolta még a hajunk, intett egyet, és már szállt is be az autóba.
Egymásra támaszkodva figyeltük, az egyre távolodó autót. Nick a könnyeit törölgette mellettem, amire hangos nevetéssel reagáltam.
- Te is sírtál majdnem - lökte meg a vállam.
- Ott a majdnem - röhögtem.  - Nyugi. Jól lesz a húgod. Szeretik egymást. De kell nekik egy kis változás.
- Tudom, hogy jól lesz. Bízom Castielben. Boldoggá fogja tenni a testvérem, efelől semmi kétségem - nézett abba az irányba amerre mentek. - De hiányozni fog. 19 évet töltöttünk együtt. Furcsa lesz, hogy mostantól, mindkettőnknek meglesz a családja. Eddig, csak mi ketten voltunk egymásnak.
- Egyszer mindenki felnő. Neked családod lesz Bellával. Reina pedig Castiel menyasszonya lett. Az életnek ez a helyes rendje - veregettem vállon.  - Most van egy kis dolgom. Utána segítek a babaszobát berendezni, oké?
- Persze menj csak - intett, majd elindult a házba.
Beültem az autóba, bekapcsoltam a lejátszóba egy pörgősebb számot. Nehéz beszélgetés vár rám, amihez most jelenleg semmi kedvem nem volt. Megbonyolította az életem azzal, hogy ezt a titkot rám bízta. Ellenkeztem, de nem hagyhattam figyelmen kívül az érzéseit.
Lassan leparkoltam le a háznál, zsebre dugott kézzel ballagtam az ajtó felé. Kihalásztam a kulcsom, beleraktam a zárba, majd beléptem.
Jessica a földszinten olvasott. Mosolyogva mentem a háta mögé, átöleltem, mire felnézett rám. Apró csókot leheltem az ajkaira.
- Ébren van? - kérdeztem miután elengedtem.
- Igen. Az előbb voltam fent nála, de azt kérte, hogy hagyjam magára - felelte szomorúan.
- Beszélnem kell vele - indultam fel az emeletre.
Gondolkozva haladtam végig a folyosón. Ő kért meg, hogy számoljak be mindenről, ami történik. Eszem ágában sem volt segíteni neki ebben, de az a gyenge szívem megadta magát neki.
Nagyot sóhajtottam az ajtaja előtt. Be kell mennem, és közölnöm kell vele a híreket. De hogyan mondjam el?  Hogy mondjam el neki, hogy nem maradt már senki neki?
- Miért pont velem történik ez? Miért pont nekem kell tönkretennem őt? - döntöttem a fejem az ajtónak.
Annyi mindenen mentem keresztül, sok mindent éltem át. Elvesztettem a családom, a barátaim, és a legjobb barátom. A barátomat, aki az emlékeimben él. Ő már meghalt. Ami maradt belőle, az a színtiszta fájdalom.
Megmarkoltam a kilincset, és kinyitottam az ajtót. Halkan léptem be a sötét szobába, nem megzavarva őt...




                                                               Sziasztok :)

Hosszú hónapok után, sajnos elérkeztünk a végére, a történetnek. A szívemhez nőt Castiel&Reina sztorija. Ezért is fogom folytatni, majd később egy második évaddal. De jelenleg, egy kis pihenésre van szükségem, hogy áttudjam gondolni, mit hozhatnék még ki ebből a történetből. 
Eltűnni teljesen nem fogok, már kiírtam korában, elkezdtem egy új blogot, aminek a linkjét itt is megtaláljátok. Akiknek tetszett az írásom, és szeretnének még olvasni tőlem több történetet, azok  ott megtalálnak. Most az a blog lesz az elsődleges, oda hozom a részeket folyamatosan. 
Nem tudom mikor állok neki, Az Életem Játékai folytatásának, eddig úgy terveztem, hogy Augusztus vége fele. De nálam sosem lehet tudni, ha elkap az ihlet, akkor nekivágok. 
Örülök, hogy velem tartottatok hónapokon át, és sok kedves, biztató megjegyzést küldtetek felém. Köszönöm a 28 rendszeres olvasónak, remélem lesztek többen is :D 
Hamarosan találkozunk, addig is jók legyetek :D Bárkinek bármi kérdése van a blogokkal kapcsolatban, a Facebookon megtalál :D
Minden jót! 
Sofiaa :D ^^

" Mondd, hogy nem igaz "

                   
  "  Mondd kérlek, hogy álmodom. Álmodni akarom, mert amint felébredek. A fájdalom elfog tűnni. De, ha ez a valóság, akkor számomra nincs többé menekülés. " 





                                                                   Noah



Őrült módjára trappoltam ki a kocsihoz. Teljes mértékben magamat hibáztattam azért, amiért Rayen eltudta kapni Reinát. Nem figyeltem rá eléggé, hagytam az érzéseimet felülkerekedni magamon, ami miatt nem tudtam végezni a munkám. Sosem lett volna szabad magára hagynom, ha valami baja esett, azt nem bocsájtom meg magamnak. Inkább szenvedjek én, verjenek meg engem, oltsák ki az éltem, de ő éljen, és legyen boldog.
Egyetlen szerencsém volt, hogy még az érzelmi kálváriánk előtt, bebiztosítottam magam egy tervvel, ha bármi balul sülne el.
Dühtől eltorzulva indítottam be a kocsit, és egy jól ismert helyre vezettem.
Kivágódtam a kocsiból, majd a ház ajtaja elé siettem. Szinte ráfeküdtem a csengőre, de nem nyitott ajtót senki. Gondolataim már azon forogtak, hogy be kellene rúgnom az ajtót, mert tudom, hogy itthon van.
A lábamat lendítettem volna tettem végre hajtásához, amikor kómás fejjel ajtót nyitott.
- Mi van? Beakarod törni az ajtót? - értetlenkedett a tarkóját vakarva.
- Takuma, fogd be! Reinát elrabolták - mondtam neki idegesen.
 A fiú szemei hirtelen kipattantak, majd gyors beinvitált a házba.
Ismertem őt, már elég régóta. Senki soha nem tudott arról, hogy mi társak vagyunk. Ő valójában producer és zenész, de egy véletlen folytán mellém került.
Az ő apja is, a Davis család maffia ágához tartozik. Takuma sosem vett részt azokban az ügyletekben, de amikor Reina közelébe került, megkértem, hogy szép lassan kerüljön közelebb az apjához. Segítve ezzel nekem, ha bármi történne.
- Tudod hol tartózkodik most az apád? - fordultam felé.
- Napok óta nem láttam, valamire nagyon készültek. Próbáltam információkat kicsalni belőle, de nem bízik még meg teljesen bennem - húzta keserű mosolyra a száját.
- Minél hamarabb meg kell találnunk Reinát. Az apja bármelyik pillanatban megölheti. Tanácstalan vagyok, nem tudom, hol kereshetném - kezdtem el járkálni.
- Nekem van egy sejtésem. Van itt, az én nevemen egy elhagyatott kis raktár épület. Addig nem is tudtam a létezésről, amíg valamelyik nap apám, alá nem íratott velem valami papírt a házról. Tuti, hogy ott vannak - kezdett el gyorsan öltözködni.
- Nincs időnk gondolkozni, menjünk nézzük meg. Minden perc számít - indultam ki az ajtón.
 Takuma rohant utánam, és ő is beült az autóba. Dobtam egy SMS-t a rendőrfőnöknek a helyzetről, és csatoltam a címet is neki.
Senkitől nem zavartatva tapostam bele a gázba. Pont most nem érdekelt, hogy mennyivel megyek, csak az, hogy minél hamarabb biztonságban tudhassam Reinát.
Az épülettől nem messze parkoltam le, takarásba helyezve az autót. Halkan, és óvatosan próbáltunk meg közeledni. 2 fegyveres őr állt az ajtóban, valamint a kertben sétált még egy.
Törtem a fejem, hogy miként juthatnánk be.
- Én bemegyek -nézett rám Takuma.
- És hogyan tervezed? - néztem rá értetlenkedve.
- Ismerem azt a két őrt. Apámat hozom fel indoknak, biztos vagyok benne, hogy beengednek - húzta fel a pisztolyát, s a háta mögé rakta a farmerjába.
Hagytam, nem volt jobb tervünk. A rendőrség még sehol sem volt, s Kol sem volt velem. Nem tudtam másra hagyatkozni, mint rá.
A két fickó először vacillált azon, hogy beengedjék. Az egyik telefonon beszélt valakivel, majd szabad utat engedtek a fiúnak.



                                                                            Takuma



Gombóccal a torkomban léptem be az épületben. Ez az első komoly megmérettetés számomra. Sokszor gondoltam arra, hogy visszakozok Noah felkérése ellen, de minél jobban megismertem Reinát, annál jobban védelmezni akartam én is. Én is tudom  milyen egy gyűlölettel teli apával felnőni. Aki ver, és megaláz mindenki előtt. Ez a lány pedig nem érdemli meg a szenvedést.
Sötét folyosón haladtam végig, amikor egy alak tűnt fel a szemeim előtt.
- Mit keresel itt fiam? - kérdezte összevont szemöldökkel.
- Beszélnem kell veled Apa - feleltem a legridegebb hangnememben.
- Miről lenne szó?
- Kellene egy kis segítség. Van valaki, akit el kellene tüntetni az utamból. Túlságosan is megnehezíti a karrierem - hazudtam egy szemrebbenés nélkül.
Apám gonosz mosolyra húzta a állát, majd elém állt, s elismerően vállon veregetett.
- Tudtam, hogy egyszer rá fogsz jönni, hogy nélkülem nem fogsz boldogulni - intett a fejével előre, és elindult.
Követtem a lépéseit, és közben körülnéztem mindenhol a fejemmel ahol tudtam. Az egész épület szinte két folyosóból állt, rengeteg mellék teremmel. Kis rácsok voltak az ajtókon, amiken próbáltam benézni úgy, hogy apám ne vegye észre.
Sosem gondoltam volna, hogy ekkora szerencsém lesz. Amint bepillantottam az egyik ajtón félszemmel, Castielt láttam meg járkálni. Vigyorogva húztam vissza a fejem, s próbáltam memorizálni a megfelelő ajtót.
Apám bevezetett az egyik mellék terembe, ahol két másik férfi ült egy asztalnál, nagyon belemélyedve egy beszélgetésbe. Az egyik fickót felismertem, apám munkaadója volt. Mr. Davis. A másik pedig kizárásos alapon csak Renia apja lehetett.
Tekintetüket rám emelték, én meg egy bólintással köszöntem nekik.
- Áhh Takuma - nézett rám Mr. Davis. - Rég láttalak fiam. Csak nem bajban vagy? - kérdezte gúnyosan.
- Úgy is lehetne mondani - húztam el a számat, és zsebre dugtam a kezeim.
- Rayen, hagy mutassam be a fiam - lökött apám, az időközben az asztaltól felállt férfitól.
- Te vagy a dalos pacsirta? - nézett elsötétült szemekkel rám. - Mi járatban itt? Elvileg senki nem tud erről a helyről.
- Mivel az enyém ez a kóceráj, tudtam a címet - vontam vállat.
Próbáltam minél higgadtabb maradni, de a szívem őrült ritmusban járt.
- A fiam valakit megakar leckéztetni, vagy eltüntetni a föld színéről. Ezért jött hozzám - hajolt meg apám a fickó előtt.
Milyen szánalmas egy ember. Itt hajlong egy elmebeteg embernek.
- Akkor segíts neki, de utána mennie kell. Dolgunk van! - nézett rá lekezelően, és visszaült az asztalhoz.
Vetettem még felé egy utolsó pillantást, és az apám után indultam, aki kiindult a teremből. Bevitt egy másik helységbe, ami teljesen üres volt.
- Itt beszélhetünk nyugodtan. Szóval - emelte a tekintetét rám.
Előhalásztam a telefonom, a képek között kerestem valakit, akit be tudtam volna állítani az ellenségemnek. Kol és Jessica közös képén akadt meg a szemem, amit nemrég csináltam az egyik ebéd közben.
Apám kezébe nyomtam a telefont, aki vigyorogva bámulta a képernyőt.
- Értem már. Szerelmi háborúban állsz - villantotta a fogsorát felém.
- Mondhatjuk. A lényeg, hogy ennek a fiúnak el kell tűnnie. Értve vagyok? - álltam elé magabiztosan.
Tudtam, hogy Kolnak nem lesz semmi baja, mert amint megérkezik a rendőrség, az egész banda a rács mögött fogja már tölteni az éjszakát.
- Vedd úgy, hogy már el is van intézve - dobta vissza a telefonom, amit visszadugtam a zsebembe.
- Kösz - intettem neki. - Kitalálok egyedül is.
- Nem gondoltad még meg magad, hogy csatlakozz hozzánk?  - állított meg az ajtóban.
- Meggondoltam, de előtte le kell zárnom pár dolgot. Utána a tiéd vagyok, ahogy óhajtottad - hazudtam a szemei közé.
Ismét váron veregetett, majd elviharzott oda, ahol Rayen volt.
Két fegyveres férfi mellett haladtam el, akik ugyan oda mentek be, ahova apám. Sietősre vettem a lépteim, lefordultam az első folyosóra, majd a jól agyamba vésődött ajtóhoz lopakodtam.



                                                                         Castiel



Lépteket hallottam az ajtó mögül. Reina a földön összekuporodva aludt. Halkan mellé osontam, és csendben felráztam.
- Mi a baj? - szólalt meg rekedtes hangon, amint kinyitotta a szemeit.
- Járkál itt valaki, itt az idő, hogy tegyek valamit - néztem a gyönyörű kék szemeibe, s lassan csókot leheltem ajkaira.
Félelem gyűlt a szemeibe, amikor elengedtem, és az ajtóhoz akartam indulni. Visszahúzott magához, szorosan átölelt. Féltet! Én is féltettem őt, de valahogy ki kell innen jutnunk, nem hagyhatom, hogy meghaljon. Akár az életem árán is megfogom védeni őt.
Gyengéden eltoltam magamtól, vetettem még egy utolsó pillantást az arcára, majd az ajtó mellé sétáltam.
Az a valaki sokáig babrált a zárral, de mikor végre sikerült kinyitnia, már ütésre lendült a karom.
Pont sikerült elvétenem az ütést, mihelyst megláttam Takuma fejét.
- Te mit keresel itt? - tettem fel a kérdést meglepetten.
- Szerintem ezt ne most beszéljük meg. Fogd Reinát és húzzunk innen - mutatott Reina felé, aki lefagyva bámulta Takumát.
Megragadtam a csuklóját, és húzni kezdtem magam után. Lopakodva haladtunk a folyosón. Takuma ment elől, mutatva az utat, mikor egy hangot fedeztünk fel a hátunk mögött.
Magam elé löktem Reinát, majd a csávó felé fordultam. Egyenesen nekem szegezte a fegyvert, közben pedig kiabált, hogy szökni akarunk.
Megindult felénk, de ekkor hirtelen egy lövés dördült el, és a férfi összeset.
Takumára kaptam a tekintetem, aki az előtte álló Noaht nézte, kezében az elsütött fegyverrel.
- Gyerünk, nincs sok időnk! - nézett ránk szigorúan.
Reina, teljesen döbbenten állt a fiú előtt, majd hirtelen megölelte. Noah nem reagált semmit az ölelésre, hanem eltolta magától, és végignézett rajta. Gondolom amikor megbizonyosodott róla, hogy jól van, megkönnyebbülten sóhajtott, majd rám emelte szemeit.
Tudtam mit akar, megfogtam ismét Reina kezeit, és abban a pillanatban ismét futásnak eredtünk.
Takuma előttünk, Noah hátunk mögül fedezett minket. Amikor kiértünk a házból, az erdő felé vettük az irányt. Noah megállított, és a  kezembe nyomott, egy pisztolyt.
- Mi... - kezdtem volna bele.
- Védd meg! Nem eshet baja - szegezte rám szigorúan szemeit.
- Anélkül is megteszem, hogy mondanád - feleltem undokan, miközben tovább haladtunk, de ő megállt.
Kérdően néztem rá, Reinát Takuma karjaiba löktem, és visszasiettem Noah elé.
- Most mi van? - kérdeztem türelmetlenül.
- Én nem megyek! Elintézem, hogy soha többé ne tudja bántani Rayen - fordult meg, s láttam ahogy reszkető kezekkel megmarkolja a pisztolyt.
- Téged választott igaz? - hallottam a hangjában a remegést.
- Igen! - vágtam rá.
- Akkor tedd boldoggá, és ne hagyd, hogy szomorkodjon. Nevettesd meg minden nap, lepd meg mindig valami széppel, esténként pedig szorosan húzd magadhoz, és bizonyítsd mennyire is szereted - a hangja elcsuklott, majd elindult.
- Mi a francért mondod ezeket? - futottam utána, s megfogtam a vállát.
- Mert lehet, hogy én nem jövök ki élve onnan. Nem akarom, hogy egy percre is szomorkodjon majd utánam, ezért tegyél meg mindent, amivel boldoggá teheted. Nem engem választott, így már csak annyit tehetek érte, hogy megvédem az életét, bármi áron - lökte le a kezem a válláról.
- Noah mi a szent szarra készülsz? - jelent meg mellettem Reina idegesen, majd a fiú elé állt.
- Menjetek már! - parancsolt ránk a fiú.
- NEM! Nélküled nem megyek sehová - jelentette ki Reina határozottan.
Noah lehajtotta a fejét, és tett egy lépést Reina felé.
- Élveztem az együtt töltött időt Reina. Soha senkit nem szeretem ennyire, mint téged. De a mi utunk mostantól szétválik. Veled van most már az a fiú, akire mindig is vártál. Változz vissza most már azzá a lánnyá, akit évekkel ezelőtt megismertem - emelte a tenyerét a zokogó Reina arcához, majd hirtelen magához rántotta, és átölelte.

Felemelte azt a kezét amiben a fegyvere volt, majd tarkón ütötte vele a lányt. Ökölbe szorult a kezem, már indultam volna agyonütni, amikor megtört tekintettel fordult felém, karjaiban a lánnyal.
- Muszáj volt. Sosem engedte volna, hogy visszamenjek - adta át a kezembe. - Vigyázz rá Castiel. Tudod örülök, hogy ellened veszíthettem.
- Gyere vissza élve! - böktem ki ellentmondás nem tűrően.
- Megpróbálok! - felelte.
Csodálkozva néztem az előttem lépdelő fiúra. A szerelem, amit érez Reina iránt, annyira hatalmas, hogy meghalni is képes lenne érte. Nem ismerem őt, de éreztem, hogy minden lépése mögött fájdalom, és félelem lakozik. Félve a haláltól, és az élettől.



                                                                   Noah


A szemeimbe gyűlt  könnyek, égették a szemem. Minél közelebb kerültem a raktárhoz, annál jobban tudtam, hogy nekem ez a sorsom. Sorsom, hogy megvédjek egy lányt, akit a világ szenvedésre akar ítélni. Megadtam az esélyt egy jobb életre neki, de azzal tudom teljes biztonságban, és boldogságban tudni, ha eltávolítok minden akadályt az útjából.
Két őr jelent meg előttem a semmiből, akikkel még nem végeztem, akkor amikor Takuma bent segített Castielnek. Könyörtelenül lőttem mind a két férfit fejbe. Nem kegyelmezek senkinek sem, akik bántották Reinát.
A lépteim visszhangoztak a folyosón. Talán a szívverésem is hangosabbnak tűnt, mint máskor.
Hangokat hallottam a folyosó végéről, fegyverem felemeltem, majd befordultam a sarkon.
Rayen állt előttem, a földön pedig Takuma és Castiel apja hevert holtan. Éreztem a helységet elárasztó benzin szagot.
- Noah Jensen, micsoda meglepetés. Tudhattam volna, hogy te állsz a kis ribanc szöktetése mögött - fordult felém őrült mosollyal az arcán.
- Annyira elment az eszed, hogy megölöd a saját embereid? - böktem a fejemmel a testek felé.
- Valakin le kellett vezetnem a dühöm, amiért eltűnt az a kurva - köpött egyet a holtakra. - És te? Megölni jöttél?
- Eltaláltad. Meglakolsz mindenért, a sok fájdalomért, szenvedésért, amit Reinának és Nicknek okoztál - emeltem a fegyverem felé.
Felkacagott, majd mélyen a szemeimbe vájta az övéit. Bal karját felemelte, és akkor láttam meg a kezében az öngyújtót.
- Tudtam, hogy elfogsz jönni. Velem együtt fogsz meghalni Noah, és ez lesz a legnagyobb szenvedés Reina számára. A tudat, hogy miatta haltál meg, felfogja emészteni - nevetett zavartan, és lassan leeresztette a kezeiből a lángoló gyújtót.
A lángok felcsaptak, én pedig teljes erőmből próbáltam kijutni az épületből.
A füst már marta a torkom, a levegőt is nehezen vettem már. Az egyik falnak megtámaszkodtam, de a lángok hamar utolértek. Erőm nem volt már mozdulni, éreztem itt a vég számomra, és még csak nem is saját kezemmel végeztem Rayennnel. Fáradtan csúsztam le a padlóra, a füst és a lángok elborítottak már mindent.
Castiel hangja csengett a fülemben. Gyere vissza élve! 
Arcom a kabátomba temettem, próbáltam felállni a földről.
Nem halhatok meg, nem engedhetem, hogy Reina hibáztassa magát miattam. Én is tudom, hogyha most meghalok, Reina magába fog roskadni, valamint vádolni kezdi saját magát. Kibaszottul elcsesztem, amikor visszafordultam.
Rayen terve nem sikerülhet.



                                                                       Reina


Érzékeltem a külvilágot, de a szemeim nem tudtam nyitódásra bírni. Ólom súlyként nehezedet a fáradtság, és az álom szemeimre. Ismerős hangot véltem felfedezni magam körül. Annyira hívogató, és édes volt számomra, ezért meg kellett próbálnom felébredni.
Pislogásom, csak a nap gyenge sugarai zavarták meg. Tél van, de mintha nyarat írnánk, olyan fényességgel ragyogott rám. Lassan szoktattam magam a napfényhez. Tiszta látásom, pár aggódó arc zavarta meg. Tipikus kórház szagot éreztem, ami arra engedett következtetni, hogy kórházba kerültem.
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de biztos valamiféle grimasz sikerülhetett, mert elnevették magukat.
Rosa, Kim, Eren, Amber és Alexy állt az ágyam körül.
Óvatosan felültem, majd a komor tekintetűre váltott barátaimra néztem.
- Hol van Castiel? - tettem fel az első dolgot, amit tudni akartam.
- Itt van, nyugi. Csak Lyssel elment Bellához - fogta meg a kezem nyugtatóan Rosa.
- Miért? Mi van Bellával? - kérdeztem ijedten.
- Meglőtték - suttogta Eren.
A levegő megállt bennem egy pillanatra. Ekkor nyitódott a kórterem ajtaja. Castiel, Lys és Nick léptek be rajta. Széttártam a karjaimat Cas felé, aki aggódva rohant hozzám, majd szorosan átölelt.
- Jobban vagy? - kérdezte, amikor elhajolt egy picit tőle, majd az orrát az én orromnak nyomta.
- Azt hiszem. Élünk és ez mindennél fontosabb - érintettem meg az arcát óvatosan.
- Örülünk, hogy jobban vagy! - lépett mellém Lys.
Nick az ajtó melletti falnak támaszkodva figyelt engem. Nem volt a testvéri kapcsolatunk már a régi, de boldog voltam, hogy tudtam minden rendben vele.
- Hogy kerültem ide? Nem emlékszem semmire - tettem fel a kérdést Casnek aggódva.
- Figyelj Boszi - szorította meg a két kezem lehajtott fejjel.
- Mi történt Cas? Várj... - meredtem magam elé, s számtalan kép ugrott a szemeim elé.
Noah, és Takuma, amint kimentenek minket. Noah monológja nekem, majd a szoros ölelése, amiben benne volt minden szerelme. Amikor úgy éreztem, az az ölelés egy búcsú volt.
- Hol van Noah? - néztem a többiekre könnyes szemekkel.
Mindenki hallgatott mint a sír, és maga elé bámult. A szemkontaktus kerülték, a kezüket tördelték.
A levegő egyre jobban szorította a tüdőmet. A könnycseppek patakként folytak le az arcomról.
Castiel a szemeimbe nézett, az ő szemeiben felfedeztem a szomorúságot, és bánatot.
- Az apád, magára és az apámra gyújtotta a raktárt. De a raktárban még tartózkodott más is - halkult el a hangja.
- Castiel, kérlek. Mondd, hogy nem igaz!  - néztem könnyes szemekkel rá.
- Sajnálom kicsim, de Noah meghalt...


                                                           

Egy kis információ :P :D

                                                                 Sziasztok :)





Nemrégiben elindítottam egy újabb blogot. Ami most nem Csábításból Jeles Fanfiction, hanem tejesen más témájú. Nem tudom kik láttak, vagy kik azok közületek, akik csatlakoztak a Facebook csoportomhoz, de ott már beharangoztam a Prológust, ami ki is került az új blog oldalára.
Love & Music [ 5SOS Fanfic] , akit érdekel az nyugodtan benézhet, valamint, ha nem nagy kérés nyomott is hagyjatok magatok után. :) Minden véleményre kíváncsi vagyok, jó vagy rossz, tök mindegy :D
Remélem azt a történetet is ugyan úgy szeretni fogjátok, mint Reina& Castiel történetét :)

" Mi hárman "

Egy félhomályos, szinte üres szobában tértem magamhoz.
A fejem sajgott, és éreztem ahogy forog velem a világ. Nehezemre esett kinyitni a szemeim, minden egyes pislogással csak nőt a fájdalom a fejemben. Lassan hozzászokott a szemem a a fél sötéthez, majd körbenéztem a helységben. Egyetlen kis ablak volt, amin beszűrődött egy kis napfény. Leraktam a tenyerem a földre, majd felakartam állni, de sikertelenül, ekkor vettem észre, hogy valaki fekszik mellettem.
- Úristen, Castiel ébredj! Hallasz? - húztam az ölembe, majd finoman rázogatni kezdtem.
A bal szeme eléggé fel volt dagadva, és a szája is több helyen felrepedt. Óvatosan simítottam végig az arcán párszor, mire kinyitotta a szemeit.
- Örülök, hogy jól vagy - húzta mosolyra a száját, de felszisszent a fájdalomtól.
- Maradj csendben, ne beszélj. Biztos nagyon fáj - parancsoltam rá aggódva.
- Nem érdekel, legalább neked nem lett komolyabb bajod. Próbáltam erős lenni, de a fickó legyűrt - nézett fel rám sajnálkozva.
- Nem emlékszem sok mindenre. Arra igen, hogy ott álltam veled szemben, és mondtad, hogy álljak arrébb, de utána semmire.
- Az az alak, aki a hátad mögött állt, apám embere volt. Megismertem. Leütött téged, majd dulakodásba kezdtem vele, de simán leterített.
- Akkor ez azt jelenti, hogy apám raboltatott el minket - fordítottam el a fejem, majd az egyik sötét sarkot kezdtem el bámulni. Észre sem vettem, hogy a könnyeim kezdtek kicsordulni a szemeimből, csak akkor, amikor Cas az egyik kezével törölgetni kezdte őket. Lenéztem az ölemben fekvő fiúra, aki megértően nézett fel rám.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled. Nem fogom engedni, hogy bántson - ült fel nagy nehezen mellém, majd a karjaiba húzott. Szorosan simultam a testéhez, és erősen átöleltem.
- Félek! Nem akarok meghalni Cas - markoltam a kabátjába, és sírtam.
- Nem fogsz meghalni! Érted? - emelte fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. -  Főleg azok után, meg pláne nem fogom hagyni, amiket mondtál nekem. Még nem tudtalak boldoggá tenni.
Egy apró mosolyt erőltettem az arcomra, attól amit mondott. Elraboltak minket, de ő még így is képes elfeledtetni velem, azt, hogy mi is történt velünk.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd mindketten arra kaptuk a fejünket. Castiel felállt engem is húzva maga után.Védelmezően a háta mögé utasított, eltakarva engem. Félelmemben, a kabátja hátát szorongattam. Reszkettem, és ideges is voltam egyben.
- Mondtam, hogy maradj ki ebből, fiam! - szólalt meg Cas apja, amikor belépett a helységbe.
- Én pedig azt, hogy hagyd békén őt! - felelte mérgesen Cas az apjának. - Mit akarsz? Megölni Reinát? Mert akkor el kell szomorítsalak, mert nem fogom engedni. Előbb velem kell végezned!
- Ó nyugodj meg! Te is mész a kis szerelmeddel együtt a másvilágra - jelent meg az ajtóban egy másik férfi.
Castiel kezei ökölbe szorultak, majd az apjára, és az idegenre meredt.
Persze csak neki volt idegen, nekem nem. Amint meghallottam a hangját, a hideg futott végig rajtam. Emlékek és fájdalmak lepték el az elmém. Rayen Clair volt az.
Egy picit kiléptem Cas háta mögül, és Rayenre néztem. Őrült mosoly terült szét a száján, ahogy a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Helló Reina - mondta vigyorogva.  Cas visszatolt a fejem a háta mögé, de nem tudtam nyugton maradni.
- Mit akarsz tőlem? Nem tetted eléggé tönkre már az életem? - kérdeztem zaklatottan a szemeimbe nézve.
- Tudod, érdekes amit mondasz! Tönkre tettem az életed? - kacagott fel ördögien, és beljebb lépett a szobába. - Ti tettétek tönkre az enyémet!
- Nem csináltam semmit! - dünnyögtem az orrom alatt.
- Dehogynem ! - szegezte rám szigorúan a szemeit.  - Annak a csövesnek a vére folyik az ereidbe, már az is bűn, hogy léteztek, te és a testvéred!
- Fogd be a szád! - üvöltött rá Castiel.
- Istenem milyen aranyos. Próbálod védeni a te drága kincsed? Pedig jobban tennéd, ha nem! Ugyan olyan ribanc mint az anyja - fordult Cas felé.
- Ne beszéljen így róla - emelte fel a hangját Cas ismét. - Ha még egyszer a nevét is a szájára veszi, akkor én ...
- Mit csinálsz fiam? Megütsz? Na ne nevettess - forgatta meg a szemeit Rayen. - Én a helyedben, távol maradtam volna ettől a nőtől, ahogy az apád kérte. Így már sajnos téged is likvidálnom kell. Rossz lányt választottál Castiel. Egy igazi szajhát.
Cas megindult az apám felé, kezét ütésre emelte, de az emberei az apám előtt termettek, és lenyomták Cast a földre. Riadtan néztem a jelentett, nem tudtam mit kellene tennem. Egyedül nem tudunk szembeszállni velük.
- Most pedig - jött közlebb hozzám Rayen, majd hátulról belemarkolt a hajamba. Arcáig húzta a fejem és őrülten mosolygott. Casre pillantottam, aki próbált kiszabadulni a két férfi szorításából. Az apja csak állt mellette a falnak dőlve, nézte mit csinálnak a fiával.
- Eressz el! - sziszegtem Rayennek.
- Meg bánod még azt is, hogy megszülettél. Te és Nick, estére a földdel lesztek egyenlőek - vigyorgott a képembe.
- Ne merészeld bántani őt is, te állat!
- Ne félj kislányom, nemsokára ő is itt lesz veled! Végignézhetitek egymás halálát.
- Megőrültél, bolond vagy - néztem gyűlölettel a szemébe.
- Lehetséges. Megőrjített a gondolat, hogy anyád mindvégig becsapott és megcsalt. És még a halála utolsó perceiben is, annak a rohadéknak a nevét nyögte - szorította meg még jobban a hajam.
- Sosem szeretett téged. Kötelessége volt hozzád menni. Mindig is apát szerette - vágtam undorral a tekintetembe neki.
Arca eltorzul a sok dühtől, és pofon csapott. Elengedte a hajam, a földre dobott, felemelte a fejem, és egy újabb pofont kaptam. Kezeimmel próbáltam védekezni, de sokkal erősebb volt nálam. Legyőzött, mint mindig a múltban.

Nem figyeltem, hisz alkalmam sem lett volna rá, de Cas kiszabadult a két fickó karjai közül. Elkapta az Rayen nyakát, ököllel bevert neki, amitől Rayen összecsuklott. Cas védelmezően átölelt, és magához szorított.
A két férfi felénk közeledett idegesen, amitől megrettentem. Castiel arca megfeszült, ahogy az egész teste, és éreztem képes lenne most bármire. Még meghalni is értem.
- Állj! - szólt Rayen a két férfinak. Engedelmesen megálltak.  - Mindenki megfog halni! Ti, Nick és a drágalátos apucid is - vettette oda nekem.
Gyűlölettel nézett felénk, majd a fejével biccentett az embereinek, és Cas apjának. Amint elhagyták a szobát zokogva borultam a fiú karjaiba.
- Shhh, nyugodj meg. Jól vagy? Mutasd az arcod! - húzott az ölébe, gyengéden végigsimított az ujjait ott, ahol Rayen megütött.
 - Nem fáj már az a pofon, amit ő tud nekem adni - döntöttem a homlokomat az övének.
 - Kifogunk innen jutni,  Noah és Kol már biztos rájöttek, hogy eltűntünk. Keresni fognak.
- Mi van, ha nem találnak meg időben? - kérdeztem sírva tőle a szemeibe nézve.
- Noah okos fiú. Megfognak találni! - nyomott egy lágy csókot az ajkaimra. Fejem a mellkasába fúrtam, próbáltam lenyugtatni magam. Tudtam, hogy csak nyugtatni próbált, de én már lemondtam minden reményről.  De emlékeztettem magam Noah szavaira.
A remény! A remény hal meg utoljára. Mindig ezt mondta. Nekünk pedig most csak ez maradt. Remélni, hogy Noah megtalál minket.





                                                                          Nick


Idegesen figyeltem Noah, minden egyes dühös lépését. Méreggel és aggodalommal telve, járkált fel alá az iskolaudvaron. Elárulta nekem, hogy ma reggel kellett volna találkozni a húgommal az iskola előtt, de ő nem jelent meg. Aggodalommal töltött el engem is a tudat, hogy nem tudom merre jár Reina. Ráadásul Castiel sincs itt. Reggel beszélni akartam vele pár dologról, de sehol sem találtam, valamint a telefonja is kivan kapcsolva, ugyan úgy mint a Reináé.
- Talán őt választotta, és leléptek együtt - morogta az orra alatt idegesen Noah, majd belerúgott az előtte lévő pad lábába.
- Nem lépne le csak úgy. Ismerem a húgom, attól, hogy nem felhőtlen a viszonyom vele az elmúlt pár hónapban, tudom, hogy elköszönne tőlem - álltam Noah mellé, és rárakta a kezem az egyik vállára.
Idegesen sóhajtozott, és újból elkezdett járkálni össze-vissza.
- De nem jelent meg reggel, ami azt jelenti, hogy nem engem választott, hanem Castielt! - túrt idegesen a hajába, majd levágódott a padra.
Felelnem kellett volna erre valamit, de nem mertem. Nagyon jól tudtam, már az elején amikor Cas visszajött, hogy a húgom őt fogja választani. Bármit is érzett Noah iránt, az a fele se volt annak, amit a másik fiú iránt érez.
Sejtem, hogy belül Noah is tudhatta, hogy ez egyszer be fog következni. Rájöttem arra az eltelt idő alatt, hogy tényleg szereti a húgom, de sajnos ez kevés volt. Talán, ha Amerikában maradunk, és nem ismeri meg Reina, Castielt, akkor boldogok lehettek volna, de a sors közbeszólt.
Elmélkedésemből a telefonom rezgése zavart meg. Arrébb álltam Noahtól, majd rápillantottam a készülékre. Bella keresett. Meglepődtem, hisz nem szokott a suliban felhívni.
- Szia Édes. Miért hívsz? - szóltam bele kedvesen.
Halk szipogást hallottam a vonal másik végén, amitől egyből lehervadt a mosoly az arcomról.
- Bella! Itt vagy? - kérdeztem idegesen.
- Nick...- szólalt meg zokogva.  - Gyere haza kérlek, most. Siess!
Időm nem volt megkérdezni, hogy mi történt mert kinyomta. Idegesen vágtam a zsebembe a telefont, az összetört Noahval nem törődve, hagytam el az iskolát. Teljes erőmmel futni kezdtem a házunk irányába.
Görcsbe rándult a gyomrom, hogy nem tudtam mi lehet a baj. Sohasem hallottam még ilyen keservesen sírni.
A hangja remegett és félelmet hallatott, és még jobban aggódni kezdtem.
A kaput szinte berúgtam a házunk előtt, rohanva futottam az ajtó felé. Nagy erővel vágtam ki az ajtót, de abban a pillanatban, ahogy kivágódott, egy pisztolycsővel találtam szemben magam.
Mozdulatlanul álltam a pisztoly előtt, és a férfi szemébe néztem, aki csak félszegen vigyorgott.
Pillanatok alatt összeállt a fejemben a kép. Reina nem szökött el, hanem minden bizonnyal elkapta Rayen.
Ökölbe szorult a kezem, és kiutat kerestem a helyzetből.
Megragadta a karom a férfi, maga elé húzott, és a hátamnak szegezte a pisztolyt. Lökdösve tolt előre a nappaliba, ahol Bella és Agatha ült zokogva a kanapén. Egy másik egyén társaságában, aki rájuk szegezett még egy fegyvert. Iszonyatos düh futott végig a testemen, amint arra gondoltam, hogy talán bántották is őket.
- Mit akarnak? - néztem a lányok előtt álló férfira.
- Téged Fiam! - mondta nekem gúnyosan.  - Az apád epekedve várja, hogy találkozhasson veled.
- Rendben. De engedjék el őket, most azonnal! - mutattam Bellára és Agathára határozottan.
Hangom magabiztos és parancsoló volt, pedig félnem kellett volna, hiszen egy pisztolyt fúrtak a hátamba.
- Óhh nyugalom - intett le a férfi. - Nekünk csak te kellesz! Ők lényegtelenek.
- Akkor hagy menjenek el a házból, utána azt csinálnak velem, amit akarnak - szegeztem a tekintettem szigorúan a férfi szemeibe.
Felrángatta a lányokat a kanapéról, majd az ajtó felé mutatott.
Láttam rajtuk, hogy bármennyire is félnek, nem akarnak itt hagyni. Zokogva álltak a kanapé előtt.
- Menjetek. Most! - parancsoltam rájuk. - Nem lesz semmi bajom!
Bella ijedten kapta a tekintetét rám, de magabiztosan biccentettem a fejem, a kijárat felé. Lassan lépdelve haladtak el a kanapé mellől. Agatha könnyes szemekkel nézett fel rám, mikor mellém ért. Megszorítottam a karját, és löktem rajta egyet. Bella nem mozdult előlem, a szemei fényébe visszatért az az akaratos tekintett. Tudtam mire gondol. Hogy ő nem megy sehová, inkább meghal velem együtt. De nem engedhetem. Főleg most nem, mikor egy csodálatos dolog vár rá. Tudom, hogy ha nem élem túl az apámmal való találkozást, szenvedni fog a hiányom miatt, de most már örökre vele lesz valami, belőlem.



Visszaemlékezés

A mai nap teljesen kifárasztott, testileg és lelkileg is. Az őrült és az a monoton tanulás, ami az utolsó gimis évvel jár. Pályaválasztás és a felnőtté válás. Sosem aggasztott a jövőm, egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mihez kezdek, akkor, ha vége a sulinak. Főiskola vagy munka. Nem foglalkoztatott semmi. Talán elkényeztetnek tűnök, de mindig arra gondoltam, hogy van elég pénzem az örökségemből, és nem kell azon aggódnom, hogy dolgoznom kelljen. Ez a gazdag gyerekek átka. De mióta Bella velem van, teljesen másként látom a világot.
Az ő családja is tehetős, de őt ez egyáltalán nem érdekli. Keményen dolgozik Agatha cégénél, és mellette elkezdte levelezőn a fősulit. A saját lábán akart megállni, és ahhoz a pénzt előteremteni. És igaza volt. Bármennyire is enyém, és Reináé az a pénz, az akkor is az anyám, és a  nagyszüleim pénze marad. Nem az enyém, amiért én dolgoztam meg. Így hát elhatároztam, hogy a kezembe veszem a sorsomat.
Megszállottan bújtam a főiskolák tájékoztatóját a szobámba belépve, az itteniek között vacilláltam. Nem akartam távol kerülni Bellától.
Amikor kidugtam a fejem a könyv mögül, meglepődve vettem észre, hogy Bella az ágyon fekszik, és valamin nagyon töri a fejét. Összecsuktam az könyvet, majd behuppantam mellé. De mintha észre se vett volna, bámult ki a fejéből.
Lassan odatoltam magam a testéhez, és apró csókokkal kezdtem el beborítani a nyaka pontjait. Végre valami reakciót váltottam ki belőle, mert éreztem, hogy beletúr a hajamba. Fölé másztam, számmal pedig betapasztottam az ajkait. A puha ajkaiban szinte elvesztem. Minden testrészem beleremegett ebbe a szenvedélyes csókba, és már többet is akartam tőle.
De tervemet nem tudtam véghezvinni, mert lassan eltolt magától. Komoly tekintettel nézett fel rám. Nem értettem, miért néz ilyen fájdalmas tekintettel. Aztán beugrott, hogy biztos most vannak azok a napok, és ezért álljak le.
- Nick - suttogta a nevemet. - Beszélnünk kell! - folytatta idegesen.
Lemásztam róla, ő felült velem szemben az ágyra. Idegesen tördelte a kezeit, s nagyokat sóhajtozott közben.
- Kibököd mi a bajod? - kérdeztem türelmetlenül.
- Mindjárt, nem olyan könnyű - állt fel mérgesen, majd a falhoz lépett és nekidőlt.
Feltápászkodtam én is, elé álltam, majd szorosan átöleltem.
- Mi a baj? Nekem elmondhatod.
- Istenem Nick - kezdett zokogni a karjaimban.
Feszült lettem a könnyei miatt, és nem értettem, hogy mitől borult ki ennyire. Nagyon jól tudja, hogy nekem bármit elmondhat, én segítek neki. De most, mintha nem akaródzott volna kinyögni a baját nekem.
- Bella, az isten szerelmére, mond már. A frászt hozod rám - szóltam rá idegesen és eltoltam magamtól.
A szemei elé kapta a tenyerét eltakarva őket, de így is láttam, ahogy folytak a könnyei.
- Terhes vagyok - suttogta zokogva.
Pillanatra a vér is megfagyott bennem, amint kimondta ezt az egy mondatott. Pislogás nélkül meredtem az előttem zokogó lányra. Az elmémig, csak nagyon, de nagyon lassan jutott el ez az információ. Terhes!
Zavarodottságomban azt sem tudtam, hogy most mit csináljak, és mit kellene mondanom. Gyerekünk lesz. Fel sem tudtam fogni, hogy ez pont velünk történik. Mindig ügyeltem a részletekre, bár tudtam, hogy az óvszer nem teljesen megbízható. Hiszen ott van az az egy százalék. És pont mi estünk bele abba a kibaszott egy százalékba.
Frusztráltan léptem el előle, a hajamba túrtam, és járkálni kezdtem a szobába.
Gondolataim hirtelen lettek zavarosak. Nem tudtam mit kellene ilyen helyzetben csinálnom, hiszen sosem ejtettem még teherbe senkit.
Bellára pillantottam aki lehajtott fejjel állt, a falnak dőlve. Visszaléptem elé, és a karjaimba zártam.
- Sajnálom - mondta halkan, és magához szorított ős is.  - Holnap elmegyek a dokihoz, megbeszélem vele a vetetés körülményeit.
A szempilláim ismét egy helyben maradtak. Vetetés. Más ember egyből igent mondott volna, és helyes döntésnek tartotta volna. De nekem ez az opció az eszembe sem jutott. Igen fiatal vagyok, csupán 19 leszek, de nem vagyok gyilkos. Én ejtettem teherbe, és vállalnom kell a következményeket. Ráadásul szeretem ezt a lányt, és mást nem is tudnék elképzelni a gyermekem anyjának.
- Elmegyünk a dokihoz, de csak vizsgálatra. Nem vetetheted el - emelte fel az állánál fogva a arcát.
Meglepetten nézett rám.
- Nick. Szinte még gyerekek vagyunk. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Most leszel 19 én 20. Legutolsó sorban pedig, nem régóta vagyunk csak együtt, mi van, ha megtartom a gyereket, és külön válunk? Nem akarok egyedülálló anya lenni - hadarta el idegesen.
- Én pedig biztos vagyok benne, hogy együtt maradunk. Bella, Szeretlek, jobban mint gondolnád! Megrémültem, amikor mondtad, hogy terhes vagy, de én egy percre sem gondoltam arra, hogy elvetessük a gyereket. Lehet fiatalok vagyunk még, de itt az ideje felnőni. Nem tudom, hogy mit és hogyan fogunk csinálni, de együtt túljutunk rajta. Mi hárman - érintettem meg a hasát, majd gyengéden megcsókoltam az ajkait.

Zokogva borult a karjaimba, és csókokkal árasztott el. Amint kimondtam, amit gondoltam, éreztem, hogy a tonnás súly eltűnik a szívemről.
Nagyon jól átgondoltam, és akarom ezt a gyereket. Akarom őt, és vele boldognak lenni. Tudom, hogy lesznek nehézségek, és most még jobban el kell gondolkoznom a jövőmön, mert már nem csak magamért fogok felelni, hanem egy apró életért.


Visszaemlékezés vége


  Pisztoly dördülést hallottam, majd éreztem, hogy a hátamba fúródó szerkezet leesik. Hátra pillantottam, és Kol állt az ajtóban, kezében az elsütött fegyverrel. A támadóm a földön feküdt, a vére patakokban folyt a szőnyegre. Eszméletlen volt, vagy talán már halott.
Az előttem álló alak, vérbe forgott szemekkel nézte az eszméletlen testet, majd rám szegezte a pisztolyt.
- Ezért megdöglötök! - ordított fel. Már csak a pisztoly dördülését hallottam, és Kol kiáltását.
Szemeim előtt vörös hajkorona tünt fel, ami védelmezően ölelt át. Másodpercek alatt történt minden, mozdulni sem volt időm, hogy ellökjem előlem Bellát. Rémülten kaptam a karjaim közé a lányt, aki lassan összecsuklott.
Fájdalom szúrt a szívembe, ahogy lerogytam vele együtt a padlóra.
Újabb dörrenést hallottam, de már nem tudtam másra figyelni, csak életem szerelmére, aki a karjaim között feküdt eszméletlenül.
Kezeimet befestette a vörös vére, és lassan terjedt szét körülöttünk. Szemeimbe temérdek könny gyült, és szorosan húztam magamhoz a lányt. Zokogva ringattam a karjaimba, simogattam a haját gyengéden.
- Nem veszíthetlek el! - suttogtam halkan. Érinteni akartam az arcát, de amint ránéztem a véres kezemre, a világ forogni kezdett körülöttem.
Az ő vére, ami miattam csordult ki. Nekem kellene most itt feküdnöm, nekem kellene most a halállal harcolnom. Nem pedig neki, és a gyermekemnek.
- Hívtam a mentőket Nick. Mindjárt itt lesznek! - guggolt le elém Noah, majd megnézte Bella sebeit.
Nem tudtam mit csinál, nem láttam a könnyeimtől semmit, csak éreztem ahogy elhúzza óvatosan a karjaimból. Már nyúltam volna utána, ha Agatha nem fogja le a karom, és húz arrébb. Nem akartam távol lenni tőle, nem akartam a halálát. Ha ő itt hagy engem, én is vele akarok menni.
Kibogoztam magam Agatha karjai közül, letérdeltem Kol és Noah mellé, akik próbálták elállítani a vérzést.
Noahra néztem, akinek a tekintete szinte elsötétült a dühtől. A szemeimbe nézett, karomnál fogva felállított a földről, majd arrébb húzott Koltól és Bellától.
Tiltakoztam minden mozdulatommal, de sikerült elrángatni onnan. Szembe fordított magával, akkor láttam a meggyötört arcát, ami már nem azért volt fájdalommal teli, mert azt hitte Reina lelépett. Hanem azért mert tudta, hogy az apám valószínü elkapta. Hogy lehet már nem is él, vagy már kevés ideje van hátra.
- Találd meg! Mentsd meg! Azt a rohadékot pedig öld meg! - néztem a szemeibe érzéketlenül.
Nem szólt, de tekintetén láttam, hogy mindent elfog követni, amivel megmentheti még Reinát, ha él.
Megmarkolta a pisztolyát, Kol felé nézett, majd én is így tettem. Folyamatosan lógott a telefon a fülén, gondolom a mentősökkel beszélhetett, és követte az utasításokat, hogy mit csináljon.
- Érzem, hogy nem halt még meg. Épségben fogom visszahozni neked. Az életemre esküszöm - jelentette ki száraz, rideg hangnemben. Még egy utolsó pillantást vetett rám, majd megölelt.
Én nem tettem semmit. Minden annyira fájt, hogy mozdulni sem tudtam. Elengedett, s az ajtó felé vette az irányt.
Tudtam, hogy benne bízhatok. Tudtam, hogy megfogja menteni a húgom, és visszahozza nekem...